A mérnöki gyakorlatomat egy orosházi tehenészetben töltöttem, és (talán) végleg a tehenek elkötelezettje lettem. Az ott töltött hónapok után egy kistermelői sajtműhely lett az álmom: üszőborjakat vásárolni, felnevelni őket, míg tehenek nem lesznek, a tejükből pedig sajtot készíteni. Így visszagondolva elég hajmeresztő ötlet volt, de mint azt a példám mutatja, nem lehetetlen.
A januári államvizsga közeledtével a szüleimben felmerült a kérdés, mit vehetnének nekem ajándékba. Anya szerint egy karkötő örök emlék lenne, apa azonban úgy vélte „egy kisborjúnak úgy örülne”. Nem titok, hogy hamarosan megkaptam az első üszőmet, Lilit (és persze a karkötőt is). Egy éven belül még több üszőt vásároltunk, a gulya létszáma szépen növekedett. Közben egyre többet tanultam róluk.
A következő nyáron Lili megellett egy csodaszép üszőborjút, Lucyt, akit könnyes szemmel köszöntöttünk. Akkor vésődött az eszembe, hogyha egy tehén ellés után könnyen fejhető géppel, az hosszú távon nem feltétlenül jelent jót, mert ha kimegy belőle a tejláz, bizony fel fog rúgni.
Az állomány növekedett, a sajtkészítés is egyre jobban ment. Közben lassacskán megépült a sajtműhely, és folytattam az egyetemi tanulmányaimat a Szegedi Tudományegyetem Mezőgazdasági Karán, vidékfejlesztési agrármérnök mesterképzésen. Három éve megnyitottuk a Bociország Sajtműhelyt. Közben a Kistermelők Lapját olvasgatva felfigyeltem egy „Bemutatom a gazdaságomat” című felhívásra.
Elérhetetlen álomnak tűnt egy ekkora volumenű újságba írni, ám mégis vettem a bátorságot, összefoglaltam Bociország történetét, és beküldtem. Azóta – közel három éve – szinte minden számban megjelennek a tapasztalataimat, segítő gondolataimat átadó írásaim.
Két éve neveztünk az első sajtversenyünkre, ahol máris egy arany- és egy ezüstminősítést sikerült elérnünk. További megmérettetéseken vettünk részt, 2024-ben hat sajtunk nyerte el a HÍR-védjegyet, aminek köszönhetően a X. Jubileumi Termelői Közösségek Napján is bemutatkozhattunk. A vásárlók igényeit szem előtt tartva egyre bővült a sajtkínálat, egyre több ízt készítettünk. Közben az állatok körüli teendők, a fejés, tejfeldolgozás és a nem elhanyagolandó papírmunka mellett a tehenek mesterséges termékenyítése is a feladataim közé került.
Élményekben, könnyekben, küzdelemben, nevetésben, munkában gazdag esztendők teltek el, és néha még én sem voltam benne biztos, hogy meglátom a fényt az alagút végén. Nagyon hálás lehetek a szüleimnek, akik hittek az álmomban – olykor jobban, mint én magam –, mellettem álltak és mindvégig segítettek.
Én pedig újra az iskolapadot koptatom: egyszerre két diplomára is „hajtok”. Remélem, pár éven belül okleveles élelmiszermérnök és szarvasmarhatenyésztő szakmérnök leszek. De azt szoktam mondani: „ha egyszer újrakezdhetném…”, de tudom, újra tehenészlány lennék.
Egy díjnyertes sajt nyomában – „Amíg jókedvet és vidámságot ad, addig csináljuk”
