A nemzetközi példák azt mutatják, hogy a siker kulcsa a komplex megközelítés. A skandináv országok közül Dánia és Svédország emelkedik ki: a dán gyakorlatban nem pusztán százalékos ökoarányokat írtak elő, hanem értéklánc-szervezéssel, képzésekkel, szereplői kapacitásfejlesztéssel, védjeggyel és edukációval támogatták a váltást – miközben az esettanulmányok szerint a rendszer nem feltétlenül lett drágább, mert étrendváltással és rövidebb ellátási láncokkal költségek is csökkenthetők. Svédország példája pedig arra világít rá, mennyit számít az önkormányzati és regionális szereplők mozgástere: ha helyben rugalmasabban lehet szervezni a szolgáltatást, könnyebb illeszkedni a helyi adottságokhoz.
Közös vízió
Magyarországon Király Gábor a legnagyobb akadálynak a közös vízió hiányát tartja: nincs széles körű, szereplőket összefogó stratégiai célkitűzés arra, mit szeretnénk elérni 10–20–30 év távlatában az öko és a közétkeztetés összekapcsolásával. Emellett gondot jelent az adat- és átláthatósági hiány: pontosan látni kellene, mennyi ökoalapanyag áll rendelkezésre, és mekkora mennyiség kell a napi másfél–kétmillió ember ellátásához. A „biztos kereslet” viszont a termelők döntéseit is stabilizálhatná, és segíthetne abban, hogy kevesebb ökotermék „kényszerből” exportként hagyja el az országot.
A kutató konkrét belépési pontokat is említ: például a gabona-termékpályát, ahol a mennyiség sok esetben rendelkezésre áll, de a közétkeztetésnek nem nyers gabona kell, hanem feldolgozott termék – például öko száraztészta, lehetőleg durumbúzából. Hasonlóan szóba kerül az alma is, amelyet akár a meglévő programokkal (például iskolagyümölcs) lehetne okosabban összekötni, ha lenne piacszervező erő és koordináció. A feldolgozói oldal bevonása itt kulcskérdés: technológia van, de tanúsítás, elkülönített gyártás és kapacitásvállalás nélkül nem lesz kielégítő a kínálati oldal.
Személyes üzenetként Király Gábor két dolgot emel ki. Kutatóként azt, hogy bármilyen szakpolitikai lépés csak jól szervezett, valódi szereplői párbeszéddel működhet – idő- és pénzigényes, de kihagyhatatlan. Szülőként pedig arra biztat: mutassunk érdeklődést azzal kapcsolatban, hogy mi kerül a gyerekek elé a közétkeztetésben; kérdezzünk, nézzünk utána a menüknek, és keressük a párbeszéd lehetőségeit. A fenntarthatósági szempontok szerint megreformált menzák kevés hazai jó példája szerinte többnyire alulról indult: szülők, intézmények, beszállítók és termelők együtt keresték meg azt a megoldást, amelyben a végén mindenki nyerhet.
