A fajtákról
Molnárék soha nem terveztek idegen fajtát tartani, így lett az állományuk magyar merinó.
– Az egykori Szolnoki Főiskola mezőtúri tangazdasága 2013-ban szűnt meg, onnan hoztam el az 1-2 éves állatokat. 48 darabbal indultam, onnan fejlesztettem fel az állományt.
Az árutermelés érdekében az édesapjával kipróbáltak minden szóba jöhető kost: német húsmerinót, landshcaf és magyar merinót, de a magyar merinó alap mindig megmaradt, és végül az árutermelő állományban is a magyar merinó bizonyult a legjobb választásnak. Ezért aztán ifj. Molnár Béla kialakított magának egy magyar merinó
törzsállományt, és mind az édesapjának, mind a saját árutermelő állományába ő maga állította elő a kost.
A cigája egy meglátni és megszeretni történet, amit, persze, a gazdasági racionalitás indított el. Béla ma is azt tartja, hogy az őshonos cigája az a juhfajta, ami az itteni területen sokkal könnyebben, jobban elél, a merinónál sokkal kevesebb kiegészítő takarmányt igényel.
– Egy kedves ismerősömnél járva ránéztem a cigájára, és tudtam, hogy ezzel a fajtával akarok foglalkozni. Elmentem idős juhászokhoz, összeszedtem annyi tudást, amennyit csak tudtam, és 2013-ban 82 darab jerkével elindultam. Apu szavajárása is mindig az volt, hogy „fiam, itt a cigájának nincs párja”, és valóban, a legeltethetőségét, illetve az egyéb igényeit nézve is minden mellette szól.
– Felhívom, hogy leellett a birka, elmondom, hogy mim van, mennyit szeretnék meghagyni, így készüljünk. Amikor pedig azt látjuk, hogy kész az eleje, figyeljük a piacot. Ettől a gyakorlattól még az RSzKF-járvány miatt sem tértünk el. Napi kapcsolatban voltunk, és amikor volt egy tétel minőségi bárányom, azt abban a pillanatban föltettem a futóra, vittem, leadtam, lemostam a futót, jöttem vissza. Visszaszorítottuk az érintkezéseket és a felesleges járműmozgást. Nem is maradt bárány a nyakamon…”
Tartástechnológia
– Nálunk mindig is az volt a rend, hogy március közepén van a nyírás. Utána megerősödik a gyapjú, és a nyáj rögtön megy a legelőre. Azt tudni kell, hogy itt a homokon a tavaszi mező, ha kap egy kis napfényt, rögtön pattan. Ha pedig az elmúlt pár évben megszokottnál több csapadékunk van, nagyon jó, egészséges mezőnk van. Azt meg kell fogni, ezért van korábbi nyírás és nincs májusi ellés – magyarázza Béla. – Áprilisban van egy kisebb csapat, amit még megelletek, de a takarmányozás és a nyári értékesítési gondok miatt azon is nagyon gondolkodom, hogy egyáltalán kell-e.
Ezután pedig megyünk ki legelőre. Az állatok augusztus elején, de legkésőbb a második hetében jönnek be, és összerakom a háremeket. A legelőnek ekkorra már beltartalmi értéke ebben a szárazságban gyakorlatilag nincs. Épp ezért már évek óta bent etetek, a háremeket is ebben a technológiai környezetben tartom.
Szeptember huszadika körül felengedjük a háremeket, és ha még van értelme, kimegyünk a legelőre. Idén viszont el kellett gondolkodnom azon, hogy szabad-e még ilyen későn legeltetni, amivel a jövő évet teszem tönkre, vagy pihentetem a legelőt és inkább ráetetek.
Idén egyébként még ez utóbbi is macerás, mert nagyon nehéz volt a szálastakarmányt összekuporgatni. A korábbi években ilyenkor mindig szokott egy-egy plusz kazlam lenni, de idén nincs.
Október végétől pihentetjük a területeket, egy kicsit többet etetünk, de megpróbáljuk valahogy áthidalni ezt a takarmányhiányos helyzetet.
