Szerző: Dr. Boronkay Gábor
A Globális Biodiverzitási Információs Központ mindenki számára elérhető online térképein az tűnik fel, hogy a Földön majd mindenhol él rózsa, Izlandtól egészen Tűzföldig. Igaz, ide a termesztett fajtákat is bele kell érteni. Tehát a rózsa – úgy általában – nagyon sok mindent elvisel, legfeljebb némi emberi segítséget igényel.
Tehát nem igazolható az a közhely, hogy virágunk kifejezetten melegkedvelő lenne. Igaz, napfényigénye kielégíthetetlen, de ez nem jár együtt valódi hőtűréssel. Szárazságtűrése is korlátozott, és még a vad fajok is igénylik a rendszeres esőt, a kifinomult kerti fajták pedig jóformán kikövetelik az öntözést.
Ahol nem kapja meg a vadrózsa a számára megfelelő napi és éves hőingást, ott a hegyoldalakra kúszik fel, mivel a nagyobb tengerszint feletti magasságon többnyire alacsonyabb az átlagos hőmérséklet, a hőingadozás pedig jelentősebb. Igaz, a hegységekben az ultraibolya-sugárzás nagyságrendileg erősebb, mint egy alföldi cserjésben, de a rózsa az UV-sugárzással baráti viszonyban van. Nem véletlen, hogy az ógörög időkben Héliosz napisten virágának tartották.
Amennyiben tovább vizsgáljuk a vadrózsák ökológiai igényeit, szembetűnő, hogy fajai a trópusi őserdő szegélyében sem találhatók meg, ahol pedig már kielégíthetné besugárzásigényét. Az éves hőingás hiánya és a fülledt levegő egyaránt leküzdhetetlen akadály a rózsa számára. Nem véletlen, hogy az Egyenlítőtől délre nincs is őshonos vadrózsa. A trópusok párás melegében a kerti rózsák is azonnal áldozatul esnek a levelet károsító gombabetegségeknek (Diplocarpon-, Phragmidium-fajok), szinte lehetetlenné téve a rózsatermesztést.
Három földrészen, messze északon
Bár közismert tény, hogy a termesztett rózsa kényes növény, a nemesítőknek van hova nyúlniuk, ha szélesíteni szeretnék a rózsa ökológiai igényeit. A legtöbb vadrózsa a száraz cserjéseket, erdőszéleket és meszes talajú domboldalakat kedveli, mint például az európai rózsanemesítést megalapozó parlagi rózsa (Rosa gallica) vagy az alanyként elterjedt gyepűrózsa (Rosa canina), ám számos olyan faj akad, amely meghökkentő helyeken él vagy igényei zavarba ejtők.
Hidegtűrésére jó példa, hogy amerikai vizsgálatok szerint mínusz 50 °C sem árt meg neki. Nem véletlenül lett Szibériában sövénynövény. A reneszánsz korban már írtak róla, akkoriban moszkvai rózsának nevezték. Vadon a Lappföldön, Alaszkában, Szibériában és a Bering-tenger partján él, annak mindkét oldalán jól érzi magát.
Felmerülhet a kérdés, hogy ez a rózsa hogyan is kerülhetett Amerikába. Embert követő fajnak vélnénk, esetleg invazívnak, de a sarkvidéki rózsa elterjedésekor aligha élt a környéken ember. Vándorlásának több útja is lehetett, de az biztos, hogy eurázsiai eredetű, mivel csak a prérirózsát, a Rosa setigerát tartják újvilági származásúnak. A sarkvidéki rózsa valószínűleg a pleisztocénben terjedt el, a jégkorszakban ugyanis sokkal alacsonyabb volt a tengerek szintje. A Bering szoros akkor éppen száraz volt, de Izlandon keresztül Európából is át lehetett jutni Amerikába.
A sarkvidéki rózsa fagytűrésével igen különleges, de kinézete egy laikus számára nem extrém. Virága halvány rózsaszín, levelén a levélkék nagyok, hosszúkásak, a rózsa vesszői pedig egyenesek, és kefeszerűen borítják az apró tüskék.
