Mocsárban és víz alatt

A rózsa egyáltalán nem viseli el a pangó vizet, hiszen az arid domboldalakra teremtették. Hóolvadáskor kialakult belvízben például egész rózsaágyások pusztulhatnak el, kivéve azokat a fajokat, amelyek éppen az ilyen viszonyokat élvezik. Mint például az amerikai mocsári rózsa (Rosa palustris), ez ugyanis a savanyú, mocsaras, erősen vizenyős területeken él, élőhelye Új-Skóciától egészen a meleg Floridáig húzódik. Ez a faj tehát mind a hideget, mind a meleget jól tűri, feltéve, hogy a talaja kifejezetten nyirkos, és minden más rózsának alkalmatlan. A pangó, oxigénhiányos vizet ez a rózsafaj sem szereti, de az időszakos áradásokat jól tolerálja. Szokatlan igényei ellenére ez a vad faj sem különbözik nagyon a többi vadrózsától, nem véletlen, hogy egykor még a száraz bozótosokat kedvelő karolinai rózsával (Rosa carolina) is összekeverték.

Még nála is különlegesebb élőhelyhez alkalmazkodott a szubtrópusi Ázsia mocsári rózsája, a csüngőlevelű rózsa (Rosa clinophylla). Ez utóbbi ugyanis kifejezetten jól érzi magát a Gangesz folyó szigetein, áradáskor pedig békésen a víz alá merül, ahol akár hat hónapot is kibír.

Ilyen körülmények között ugyanis egy átlagos rózsa már rég elpusztult volna a különféle gombás fertőzésektől, míg ez kifejezetten egészséges faj. Toleranciája páratlan, de melegtűrése is kiemelkedő, ezért kiindulópontja lehet a trópusokra nemesített rózsáknak. Ezt elsősorban Indiában tartják fontosnak, és az indiai nemesítők az óriás tearózsa (Rosa × odorata v. gigantea) hibridjeivel próbálják keresztezni.

Tűrik a szárazságot és a sok sót

Sajnos Magyarországra ez a jelentős vízmennyiség nem jellemző, az embernek az az érzése, hogy klímánk a félsivatag felé tart. De aggodalomra semmi ok, rózsa ott is él. Kaliforniában és Mexikóban ugyanis kifejezetten sivatagi körülmények között burjánzik a Rosa minutifolia, az aprólevelű rózsa. Ez jól felismerhető, jellegzetes vadrózsa. Csillogó levélkéi gyűröttek, igen aprók, sűrűn állnak, hosszú tüskéi messze kilógnak a lombozatból. Mindez persze nem véletlen: nagy felülete teszi alkalmassá arra, hogy télen kicsapódjon rajta a párás levegő víztartalma. Lényegében ebből a csapadékból él, cserébe viszont a száraz nyarakon nyugalomba merül, és leveleit lehullajtja. Ősi fajnak tartják, olyannak, amelyik még jóval a jégkorszak előtt, az első rózsákkal érkezhetett Ázsiából.

Megemlíthetők a sótűrő rózsák is, amelyek elviselik az óceánok felől érkező sós szeleket, mint például a parkjainkban is megtalálható japán rózsa, a Rosa rugosa, vagy a sziket is tűrő félsivatagi perzsa rózsa (Rosa persica). Mindez nem azért érdekes, mert hazánkban túlzottan sok lenne a tengerpart, hanem mert a kerti rózsa tipikusan sóérzékenynek számít, műtrágyázása ezért nem lehet korlátlan. Egy ilyen rózsa nemesítésbe vonása sokat javíthatna a rózsák talajtűrésén.

A japán rózsa mészérzékenysége ellenére sok parkban látható, nagy fehér vagy élénkbíbor virágaival és igen nagy csipkebogyóival díszít. Lombja is könnyen felismerhető, mert levélkéi nagyok és erősen ráncoltak. Míg a japán rózsa magyarországi elterjedését erősen akadályozza, hogy hazánkban igen ritka a mészmentes termőtalaj, máshol inváziós faj. A tengerparti turzásokon annyira terjed, hogy irtani kell, mert kiszorítja az őshonos fajokat. Finnországban, Lengyelországban például hivatalosan is károsnak számít.

Ennek éppen ellenkezője a perzsa rózsa, amely kertészetileg szintén fontos faj. A meleg, igen száraz közel-keleti régióban, félsivatagokban található meg: Türkmenisztánban és környékén annyira jól érzi magát, hogy tűzifaként is hasznosítható, ugyanakkor Európában szinte fenntarthatatlan. Abban azonban már ellentéte a japán rózsának, hogy virágján bíboros árnyalatok alig találhatók, szirma ugyanis a sárga tulipánéra hasonlít, tövi része is ahhoz hasonlóan feketés. Ez a felülnézetből gyűrű alakú mintázat a világ mintegy 450 rózsaalakja közül egyedül itt található meg. Éppen ezért

Szerencsére ma már léteznek hibridjei, melyeket a „hangulatos” Hulthemia-mintás néven ismernek, mivel ez a rózsára alig hasonlító unikális faj a Hulthemia alnemzetségbe tartozik, ide más fajt nem is sorolnak. Szára tekergő, drótszerű, levele nem összetett, kifejezetten kékes-deres, és még egy sor „apróságban” eltér minden jól nevelt rózsától. Nemesítője, Jack Harkness úgy jellemezte, hogy „kicsit hasonlít a rózsára”.