A kétezres évek elején történt, hogy egy Franciaországba Kínából érkező, virágcserepekkel teli konténerben megbújt egy megtermékenyített ázsiai lódarázs (Vespa velutina) nőstény. Kirepült, elkezdte életét élni, és létrehozta az úgynevezett elsődleges fészkét, majd felnevelte azt a generációt, melynek tagjai később már az ő biztonságáért felelt és gondoskodott a nőstény lerakott petéiből kikelt utódokról. Miután a fészek idővel szűknek bizonyult, egy kis francia falu utcájának legmagasabb fájának a tetején létrehozta a másodlagos fészkét. A nyár folyamán szépen fejlődött a darázscsalád, mígnem az ősz beköszöntével a megtermékenyített nőstények elhagyták a fészket, és elvermelték magukat még a tél kezdete előtt. 2005 tavaszán elkezdték hasonló életüket élni, mint anyjuk tette azt egy évvel korábban. Ma az ázsiai lódarázs Európa 11 országában megtalálható, további 4 országban (köztük hazánkban is) pedig már eseti megjelenését jelentették. Jól érzi magát új, európai környezetében, további országokat fog meghódítani, köztük hazánkat is.
Miért fontos ez (nem csak) a magyar méhészeknek? Mert egy olyan darázsfajról van szó, melynek Európában nincs természetes ellensége, és az általa táplálékként szolgáló rovarok, mint például a házi méh, nem fejlesztett ki ellene természetes védekezési formát. Őshazájában vannak olyan egyéb darázs- és madárfajok, melyek tudják gyéríteni az ázsiai lódarazsat, és az ott élő méhek is kifejlesztettek – mert volt rá néhány millió évük – egy természetes védekezési módot. Az Európában szinte korlátlanul terjedő ázsiai lódarázs, különösen ott, ahol korlátozott a természetben felelhető fehérjeforrása, kifejezetten a méhészek által tartott méheseket tekinti fő vadászterületének. Egyetlen egy darázs naponta akár 60-70 méhet képes elfogni, levadászni. Nyugat-európai méhészek tájékoztatása alapján a kisebb, 10-20 méhcsaládos méhészetekre rászokott darazsak ősszel néhány hét alatt tönkretehetik, elpusztíthatják a méhest. Nem csak azzal, hogy elkapják a levegőben a méheket, hanem azzal is, hogy a méhek veszélyt érezve nem repülnek ki a kaptárból, így viszont idővel, külső táplálék és víz hiányában eléheznek, legyengül a méhcsalád.
