Az év legfontosabb napjai
Kevés olyan időszaka volt a paraszti évnek, amely akkora jelentőséggel bírt volna, mint az aratás. A gabona jelentette az egész éves kenyér alapját, ezért a termés betakarítása nemcsak gazdasági, hanem lelki kérdés is volt. Az időjárás, a közösség összefogása és a jó szervezés egyaránt meghatározta, hogy lesz-e elegendő kenyér a következő évre.
Az aratás jellemzően június végén, július elején kezdődött, amikor a búza teljes érésbe fordult. A munkát napkeltétől napnyugtáig végezték, gyakran több család vagy akár az egész falu összefogásával.
Kaszával a határban
A gépesítés előtti időkben minden kézzel történt. A férfiak kaszálták a gabonát, a nők és a fiatalok kévébe kötötték, majd keresztbe állították a levágott búzát, hogy száradjon.
A munka rendkívül megterhelő volt, mégis kialakultak azok a hagyományok, amelyek könnyebbé tették a hosszú napokat. Aratás közben dalok szóltak, tréfák hangzottak el, a pihenők alatt pedig közös étkezésekre került sor.
Az első és az utolsó kéve különleges szerepe
A néphagyomány szerint az első levágott kévének különleges ereje volt. Sok helyen keresztet kötöttek rá, megszentelték, vagy a ház padlásán őrizték, hogy megvédje a családot és biztosítsa a következő évi jó termést.
Legalább ennyire fontos volt az utolsó kéve is. Ezt gyakran különleges gonddal kötötték össze, virágokkal díszítették, és sok vidéken ebből készült az aratókoszorú.
Úgy tartották, hogy ebben marad meg a termés „lelke”, ezért méltó tisztelet illette.
Az aratókoszorú: a hála jelképe
Az aratás befejezését ünnepség követte. Az aratók gabonakalászokból, mezei virágokból és szalagokból font koszorút készítettek, amelyet ünnepélyesen vittek a gazdának.
A gazda étellel, itallal vendégelte meg a munkásokat, este pedig gyakran hajnalig tartó mulatság kezdődött. Ezekből az ünnepekből alakultak ki később az aratóbálok és a különféle falusi aratóünnepek.
