Rodrigóval Cerro Chato közelében találkozott, találkozásuk előtt azonban különös dolgot fedezett fel – olyasmit, ami legalábbis az osztrák, de akár a magyar méhészeknek is szokatlan látvány lehet: mindenhol vadon élő mézelő méhcsaládokra bukkant. Az első ilyen megtalált család egy évekkel korábban magára hagyott kaptárba költözött be egy legelőn, és kifejezetten jó kondíciójúnak tűnt. A következő családot egy olyan sziklahasadékban találta, amelynek alján egy forrás fakadt. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy milyen lenyűgöző élmény egy életerős, vadon élő méhcsaládot látni a természetben.

„Otthon már a méhésziskolában is azt halljuk, hogy a mai méhek a Varroa atka miatt nem képesek kezelés nélkül, önállóan életben maradni. Tehát mindenképpen szükségük van ránk, méhészekre. Nem tudom, hogy ezek a vadon élő családok mióta élhetnek a megtalált helyeken, de tekintettel jelentős számukra, arra következtetek, hogy ez a nézet téves, vagy kevésbé finoman fogalmazva: badarság. Ha az ember nem tart az ellenőrzése alatt mindent, és nem mindig a saját érdekében avatkozik bele a dolgokba, kiderülhet, hogy a természet sokkal bölcsebb, mint gondolnánk, és egy magasabb rendű célt követ. Magában is elboldogul. Talán néha ki kellene lépnünk a megszokott keretek közül, és némi önkritikát kellene gyakorolnunk a méhek túltenyésztése és a Varroa elleni szerekkel való túlzott kezelések tekintetében.

Így elmélkedik Klaus a fent említett tapasztalataival kapcsolatban, ezen a ponton azonban a felelős méhtartás érdekében fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az ott tartott és vadon élő méhek természetes tulajdonsága a bizonyos fokú Varroa-rezisztencia, ami főként afrikai származásukból ered – ezeket a méheket ismerjük afrikanizálódott méhekként. Ezek a méhek a kártevőikkel szemben általánosságban ellenállóbbak, továbbá rendkívül rajzó hajlamúak, így a méhcsaládok természetes módon kerülnek évente akár többször is fedett fiasítás nélküli állapotba, amely állapot, mint tudjuk, a Varroa atka szaporodásának fő akadálya. Magyarországon más méhekkel és más módszerekkel dolgozunk, rendkívüli méhsűrűség mellett, ami másfajta felelősséget ró ránk a méhek etikus tartását illetően.

Később aztán Rodrigo tájékoztatta Klaust, hogy a helyi mézelőméh nem őshonos Uruguayban, hanem különböző betelepítésekből származik, és tulajdonképpen Apis mellifera scutellata hibrid. Elterjedése Dél-Amerikát, Közép-Amerikát és az Egyesült Államok egyes – déli – részeit érinti.

Kedvező tulajdonságaival szemben fontos hangsúlyozni, hogy ezek a méhcsaládok nehezen kezelhetők, ezért kezdőknek kevésbé javasolt a velük való méhészkedés: agresszív viselkedésük emberre, állatra egyaránt veszélyt jelenthet, erős rajzási hajlamuk miatt sok helyre van szükségük, és folyamatos kontroll alatt kell tartani őket.

Néhány uruguayi méhész próbálja ugyan krajnai vagy Buckfast méhekkel keresztezve mérsékelni a vadságukat, de mivel természetes párosodás során az afrikai génkészlet lesz túlsúlyban az utódokban, a keresztezés többnyire ismét agresszív hibridekhez vezet. Lehetséges megoldásként a méhanyák mesterséges termékenyítése, illetve izolált pároztatótelepek kialakítása merül fel, hasonlóan argentin vagy chilei tenyésztési projektekhez.