Így íródhatott Valcz Péter színész, rendező életútja is, aki a kézzel alkotás iránti vágya beteljesülésével, asztalosként olyan anyaggal dolgozik, aminek megtermelésében elévülhetetlen érdemei vannak erdész elődeinek.

Budapesten egy régi belvárosi ház pincéjében találjuk Valcz Péter és barátai Vinkli névre keresztelt asztalosműhelyét, ahol az avatatlan szemnek kaotikusnak tűnő körülmények valójában egy művész „rendjét” tükrözik vissza. Érkezésemkor, épp egy megrendelésen dolgozik; amint észrevesz, elhalkul a csiszológép a bútorlapon.

Péter játékra invitál, s miközben felolvassa az általa összeállított leírást, amelyben a hét hazai és a négy egzóta fafajt más-más karakterjegyekkel illeti: szinte megjelenik előttem a luc könnyed eleganciája, a macsós diófa vagy a tölgy bölcsessége. Minden „műhelyfának” megvan a párja, tulajdonságaik alapján kell őket összepárosítani, míg a trópusi fajokat egyesével kell(ene) felismernem.

Többgenerációs sakk-készlet

„A Fabatkákban sok minden van. A vágy, hogy igazi fával dolgozhatok, egy játék, ami megismerteti velünk a minket körülvevő fafajokat, a karakterrajzokon keresztül ott a színház, és persze a mélyén rejtőzik nagyapám és az ő nemes küldetése” – mondta Péter, megemlítve Madas Lászlót, aki a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság volt igazgatójaként felismerte, hogy az erdő és az ember kapcsolatának kialakítása a civilizációnk egyik létkérdése. „A fa szeretete tehát adott volt, csak rá kellett találnunk egymásra. Amikor megszalagom a fát, végighúzom ujjbegyeimet annak erezetén, meglátom a göcsöt, az évgyűrűket, leírhatatlan érzés fog el, de legalább már tudom az okát.” A színészet, színdarab-rendezés mellett nyolc éve asztalosként dolgozó Péter azt is elárulta nagypapájáról, hogy szenvedélyes sakkozó volt.

Nagyapám kegyeleti okokból fennhagyta az állást, de nagyanyámnak nem volt ínyére a gyásznak ez a formája, így nagyapám halálát követően összepakolta a sakktáblát, és nekem adta. Az élet érdekes esete, hogy két túlvilágra jutott ember sakkpartija még egy ideig köztünk maradt, mintha a gondolataik testet öltöttek volna a figurákban.”

Gyermekként sokat játszott édesapjával, Vallai Péter (eredeti nevén: Valcz Péter) Jászai Mari-díjas színésszel, aki első osztályú sakkozó volt. A tőle kapott sakk-órát szintén nagy becsben tartja, azonban a figurák közül az egyik gyalog elveszett. A Vinkli műhelyben Péter kifaragta a figurát, így vált háromgenerációssá a sakk-készlet.