A kevésbé ismertek közül a szelíd hangzású Holdvilág-árok, a büszke Gráciák bérce, a sötéten titokzatos Vadorzó mellett olyan megnevezéseket is találunk, melyek valószínűsíthetően a hegységben egykoron élő nagyragadozóhoz, a szürke farkashoz kötődnek. Ezek közé sorolhatók például a hegység északi előterében fekvő Farkas-tavak vagy a pusztavámi Farkaskert is. Emellett számos történet is igazolja a farkas korábbi jelenlétét.
A 18. és a 19. századból származó móri, tatai, oroszlányi és várgesztesi történetek jól szemléltetik, hogy a helyi lakosságnak számolnia kellett a ragadozók jelenlétével, amelyek a háziállatokat is veszélyeztették. Bél Mátyás az 1749 előtt készült Komárom vármegye leírása című művében így írt a fajról: „Farkasok viszont és rókák nagy számban vannak mindenfelé, emiatt sohasem lehetnek biztonságban a legelésző nyájak, még sövénnyel bekerítve sem, hogy meg nem támadják-e és szét nem tépik őket. Láttunk olyat hogy a gazda szeme láttára a város határán (Tata) belül elraboltak malacokat és még az összefutott sokaság lármája sem riasztotta el a fenevadat.”
A farkasoknak fontos szerepe volt a vadállomány szabályozásában is, a prédaállatok közé elsősorban a gímszarvas, az őz, a vaddisznó tartozott, de főként a csákvári és síkvölgyi vadaskertekről szóló leírásokban feltűnik a dám is. Az 1700-as évek második felétől az uradalmi gazdálkodás során egyre nagyobb figyelmet kapott a vadállomány védelme és a vadgazdálkodás, elsősorban a szarvas- és őzállomány fejlesztése, vadaskertek létesítése, valamint a fácántenyésztés. Ezen törekvéseket és a juhtenyésztést is akadályozta a nagy ragadozólétszám, így
A rendelkezésre álló számadások és feljegyzések alapján 1766–1830 között mintegy háromszáz farkas került terítékre a térségben. „Az Esterházy-uradalom lőjegyzékének tanúsága szerint az utolsó farkast 1857-ben ejtették el a Vértesben. A Merán-uradalomban az utolsó farkast – mely a kastély folyosóján állt kitömve – Merán Ferenc visszaemlékezései szerint az 1800-as évek második felében lőtték a Vértesben.” (Béni Kornél – Viszló Levente: Egy cseppnyi Magyarország, A Vértes hegység és környéke, Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Budapest, 1996.)
A farkashoz egyébként hasonló szociális szerveződésű a Vértes térségébe az elmúlt mintegy két évtizedben visszatelepülő toportyán, más néven aranysakál, amely elsősorban testméretei, életmódja és területhasználata miatt nem képes a farkas szerepét betölteni az ökoszisztémában. Ezt ugyanolyan bizonyossággal állíthatjuk, mint azt, hogy a forgalmas közutakkal, szerteágazó turistaút-hálózattal átszőtt, sűrűn lakott, relatíve kis területű (mintegy 400 km2 kiterjedésű) Vértes már nem számítana kedvező élőhelynek a több mint 150 éve kipusztult szürke farkas számára.
