Akivel a farkasok sem bírtak
„Egy hideg téli napon fuvarosok szekérkaravánja haladt Székesfehérvár felé. Már az igari erdő táján jártak, amikor észrevették, hogy egy jókora farkascsorda lohol utánuk.
Egyik fuvaros hajlandó is volt nagyon rúgós lovát feláldozni e célra. Ki is fogta a szekérből, majd a farkasfalka felé fordítva néhány ostorcsapással útnak indította. Így sikerült is Fehérvárra baj nélkül eljutni. Lerakodás után azonnal hazaindultak, ám így is teljesen sötét lett, mire Mórra értek.
Fotó az Egy cseppnyi Magyarország című Béni-Viszló könyvből
Az egyik lovát feláldozó fuvarost meglepetés várta: lova farkasmarásoktól borítva, véresen ugyan, de ott állt a kapu előtt bebocsátásra várva. Rúgós természete most ez egyszer életmentőnek bizonyult.” (Béni Kornél – Viszló Levente: Egy cseppnyi Magyarország, A Vértes hegység és környéke, Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Budapest, 1996.)
Ötven év kihagyással
A farkasnál jóval kisebb, a rókánál viszont nagyobb testméretű aranysakál (nádi farkas vagy toportyán) említése ritka a régebbi vértesi forrásokban. Annyi bizonyos, hogy a 10-15 kilogrammos állatok a 20. század közepére nemcsak a térségből, de az egész országból eltűntek. A faj magyarországi visszatelepülése csaknem ötven évvel később délnyugati irányból kezdődött meg, és a 2000-es évektől robbanásszerűvé vált.
Az évszakokhoz és az élőhelyhez igazodva a rendelkezésre álló erőforrások kiaknázására mindig készen álló, falkákban vadászó aranysakál különféle környezetben, sokféle táplálékon képes megélni: a kis- és közepes méretű emlősök, kétéltűek, rovarok, halak mellett elfogyasztja a dögöt, a vadászatok során hátrahagyott zsigereket, a különböző növényi eredetű táplálékot, sőt az élelmiszer-hulladékot is. A nagyvadfajoknak a szaporulatát (őzgidák, dámborjak, muflonbárányok, vadmalacok) zsákmányolja. Állományának gyérítése céljából egész évben vadászható.
Kis Balázs
Vérteserdő Zrt.
