Megközelítőleg miként alakulnak átlagosan a múzeum éves látogatottsági adatai, hogyan aránylik ez a magyar lakosság és a külföldiek között?
– Főigazgatóságom kezdetén, 2014-ben a Vajdahunyadvárba, tehát a Mezőgazdasági Múzeum székhelyére – könyvtárunkat és vidéki filiáinkat nem számítva – mintegy 80 ezren látogattak el. A nyitás programjának eredményeként 2018-ra elértük a 200 ezer főt. Arra különösen büszke vagyok, hogy mindezt nem az ingyen beengedett, hanem a fizető látogatók arányának folyamatos növelésével sikerül.
A jegyet váltó látogatók aránya országos szinten is kimagasló: ma már megközelíti a 80 százalékot. Az erőteljes számszerű fejlődés lendülete megtört a Covid-járvány éveiben, amely után megváltoztak a látogatói szokások, átrendeződött a kultúrafogyasztás.
A múzeumlátogatások visszafogottabbak lettek, és átalakult a látogatói összetétel is. Lassan elindult a látogatói szám visszarendeződése, ma a Vajdahunyadvár 160-170 ezer látogatót fogad. Ugyanakkor a magam részéről sajnálom, hogy a belföldi látogatók, a magyar családok, gyermekcsoportok aránya kisebbségbe szorult a külföldiekkel szemben.
Az utóbbi években a hazai látogatók aránya alig haladja meg a 40 százalékot a székhelyen. Persze nagyszerű, hogy meg tudjuk mutatni a vidéki Magyarországot, a mezőgazdaságot, az erdészetet és élelmiszer-gazdaságunkat a külföldieken keresztül a világnak. Ezt a lehetőséget sokkal jobban ki kellene használni. Ehhez forrásra és az agrárszféra partnerségére lenne szükség.
Van/vannak a kiállítás során olyan elemek, tárlatok, amelyek a visszajelzések alapján a legkeresettebbek, legérdekesebbek a látogatók körében?
– Az utóbbi évek éppen a jó, az előremutató irányvonalak kialakításáról szóltak. Ennek a munkának korántsem értünk a végére, erről szólnak az intézmény jövőjét felvázoló terveink. Először nézzük, hogy milyen lépéseinket igazolta vissza a látogatóközönség és a szakma.
Időszaki kiállítást rendeztünk évekkel ezelőtt a vízhasználatról, a klimatikus változásokról, az idegen honos fajok magyarországi jelenlétéről, a köles jelentőségéről, a pazarló fogyasztás negatív következményeiről és elkerülhetőségéről, a talaj egészségének fontosságáról két alkalommal is. Azt kell, mondjam, hogy a közönség nagyon jól fogadta, de a gazdálkodókat szinte közömbösen hagyta.
Talán korai volt a problémafelvetés, még nem lehetett annak kártékony hatásait érezni. A vidéki élet gazdagságát igyekszünk – elsősorban a gyermekeknek, a fiataloknak – bemutatni a fővárosban és vidéki filiáinkban is. Elképesztően sikeresek ezek a programjaink. Szerintem a természeti táj és az agrártáj dinamikája, egymáshoz való viszonya a jövő egyik legfontosabb kérdése.
Erre reflektálva sorra mutatkoznak be nálunk a nemzeti parkok, és ugyanerről csak más eszközökkel szólnak a kiváló természetfotósok, képzőművészek tárlatai is.
Jó iránynak tartom az online térben, a social média felületein való aktív jelenlétünket, a széles spektrumú múzeumpedagógiai programjainkat. Azt a tudatos, a mai társadalmi elvárásoknak is megfelelő magatartásunkat, amely a fogyatékkal élő, vagy épp hátrányos helyzetű embertársainkat is bevonja az aktív kultúrafogyasztásba. A múzeum egyes részei családbarát, madárbarát címmel rendelkeznek.
