A szárazföld nem tart lépést
A szárazföldi ökoszisztémák esetében egészen más kép rajzolódik ki.
1990 és 2019 között az erdők, a talajok és más szárazföldi ökoszisztémák átlagosan évente mintegy 1 milliárd tonna szenet nyeltek el. Ez a fosszilis tüzelőanyagok kibocsátásának körülbelül 13 százaléka.

Ez azért különösen érdekes, mert több számítógépes klímamodell éppen ellenkező folyamatot feltételez. Ezek szerint a légköri CO₂ emelkedése és a növények számára rendelkezésre álló nitrogén együttesen fokozza a növények növekedését, így a szárazföldnek egyre több szenet kellene megkötnie – legalábbis elméletben.
Ahhoz, hogy ez mégis összhangban legyen a mérésekkel, az erdőirtásból és más földhasználati változásokból származó kibocsátásoknak jelentősen növekedniük kellett volna, és ellensúlyozniuk kellett volna a természetes szénelnyelés erősödését. A jelenlegi becslések azonban inkább azt mutatják, hogy ezek a kibocsátások csökkennek.
„Nagyon meglepő volt látni, hogy a szárazföldi szénelnyelő nem tudott lépést tartani a CO₂-szint emelkedésével” – mondta Morgan. „Adataink arra utalnak, hogy a szárazföldi szénnyelő meglehetősen sérülékeny lehet.”
Meddig tud még segíteni az óceán?
Az óceán jelenleg egyre több szén-dioxidot köt meg, de nem biztos, hogy ez a tendencia örökké folytatódik.
A melegebb tengervíz ugyanis kevesebb CO₂-t képes elnyelni. Emellett a felmelegedő felszíni víz kevésbé hatékonyan keveredik az óceán mélyebb rétegeivel. Ez azért fontos, mert ha a szén-dioxid a mélyebb vizekbe kerül, akár több száz évig is távol maradhat a légkörtől.

„Nem könnyű évről évre folyamatosan fenntartani az ilyen típusú méréseket, de a szénkörforgás megértéséből származó előny óriási” – mondta Ralph Keeling, a Scripps geotudományi professzora és a tanulmány társszerzője.
Ezeknek ugyanis kulcsszerepük van a klímaváltozás elleni küzdelemben: az éghajlati modellek segítségével határozzák meg, milyen mértékben kell csökkenteni a kibocsátásokat ahhoz, hogy elérhető legyen egy kitűzött globális hőmérsékleti cél.
Több mint 30 évnyi mérés
A Scripps O₂ Programot Ralph Keeling alapította 1989-ben azzal a céllal, hogy nyomon kövesse a légkör oxigéntartalmának változásait. A program ma tíz mérőállomás adatait gyűjti a Csendes-óceán mentén, a sarkvidéktől egészen a Déli-sarkig.
A program szorosan kapcsolódik a híres Keeling-görbéhez, amely a légköri CO₂ koncentrációjának változását mutatja 1958 óta. A méréseket Charles David Keeling kezdte a hawaii Mauna Loa obszervatóriumban.
A több évtizeden át gyűjtött adatsorok most egy fontos üzenetre hívják fel a figyelmet: a természet eddig jelentős mértékben segített mérsékelni az emberi eredetű kibocsátások hatását, de nem biztos, hogy a szárazföld és az óceán a jövőben is ugyanolyan ütemben tudja majd elnyelni a légkörbe kerülő szén-dioxidot.


