Egy picit szeretném megvédeni az anyanevelő kollégákat, mert általános megnyilvánulás, ha az anyát lecserélte a család, akkor az anyanevelő hibázott. Szerény véleményem szerint nem minden esetben, sőt mondhatom, nagyon kevés esetben van ez így.
Tegyük fel, hogy megérkezett (postán vagy személyes átvétellel) a párzott petéző méhanya. Legtöbb esetben a méhész beteszi a termelő családba. Hogy az hogyan fogadtatja el, az most ebben az esetben mindegy. Óriási kérdés, és egyik sarkalatos pontja az anya megmaradásának, hogy milyen állapotban van és milyen összetételű a család. Ha eddig a méhcsalád a saját anyjával meg volt elégedve, akkor az elfogadott új anyát szinte biztosan leváltják. Az új anya petézési üteme, feromonja, családösszetartó képessége csak hetek múlva áll helyre.
Általában több napig zárkában van és ez is nagyon megviseli. Petézése a kezdetekben vontatott. Ezért a család nem tartja megfelelőnek a népesség fenntartásához és a leváltásán gondolkodik. Elkezdenek váltóbölcsőket húzni és az anyát kényszerítik, hogy bepetézze. Ha valaki megmondaná nekik, hogy ez az új méhanya négy hét múlva még több petét rak, mint a sajátjuk, akkor nem váltanák le! A méhcsaládban egy a cél, a jövő! Ezt pedig csak a jól teljesítő anyában látják biztosítva. Ez a modell arra vonatkozik, amikor zárkával anyásítunk. És legtöbb esetben így szoktuk, mert ez a legkényelmesebb, egyben a legrosszabb is.
Mit tehetünk, hogy a vásárolt, jó tulajdonságú méhanyánk jó eredménnyel, esetleg több évig kiválóan termeljen? Ha a leírtak szerint anyásítottunk, és sikeresen, akkor utógondozást kell végezni. Ez pedig nem más, mint a váltóbölcsőket hetente le kell rombolni addig, míg a fiasítás normális üteme helyre áll. Általában amikor a saját fiasítása kezd kikelni az új anyának, akkor már megnyugszik a család, és a méhész is! Itt jegyezném meg, hogy ha jelöletlen anyát látunk a családban, nem mindig leváltásról van szó, van amikor a festék egyszerűen lekopott. Ha már festésről beszélünk, két dolog között őrlődik a jelölésnél a méhész. Vagy festem vízbázisú kímélő festékkel, ami lekophat, vagy egy erős, oldószeres festékkel, ami tartósabb. A tartósabb festéket használva többet kell tűrnie a méhanyának.
Visszatérve az anyásításhoz: biztosabb módszer, ha először kölyökcsaládot készítünk és utána egyesítjük az anyásítandó családdal. Erről írtam egyszer a Méhészetben, amikor a kificamodott lábú, jól petéző anya mellett elfogadott a család egy másik anyát, egyesítés folytán. Két anya petézett egy évig, tavasztól-tavaszig. Így látták biztosítva a jövőjüket. Ha ehhez nincs meg a megfelelő eszköz, esetleg idő vagy egyéb más, akkor kevésbé jó megoldás, de biztosabb, mint a legelső, hogy nagyméretű leszorító hálót készítünk és a lépre zárjuk az anyát. Ennek lényege, hogy a kitisztított sejtek elérhetők legyenek az anya számára, az azonnali pete lerakására, és persze méz. Mire a méhek kirágják a viaszt és hozzáférnek az anyához, addig általában már a rendelkezésre álló lép tele van petével. A petéző anyát pedig szívesebben fogadják. Dióhéjban, gondolatébresztőnek szántam az előzőeket. A gyakorló méhészek tudják, miről beszélek, még akkor is, ha egy-egy mondatról órákat lehetne diskurálni.
Ahhoz, hogy a méheket megértsük, az ő fejükkel kellene gondolkodni. De ez lehetetlen, így marad az elmélkedés.
Jó István
