A medvehagyma (Allium ursinum L.) földbeni hajtásaival telelő és szaporodó hagymás növény, úgynevezett geophyta. A növény teljes hajtásrendszere virágzó állapotban 30-40 centiméter magasra nő. Lándzsás, elliptikus alakú, hegyes csúcsú, és fokozatosan elkeskenyedő levélvállú tőlevelét fogyasztjuk, erős
fokhagymaillata már messziről csalogatja a vándorokat a májusi erdei séták során. A növény fokhagymaíze ugyanakkor nem bántja a gyomrunkat, és a leheletünkön sem érződik annyira, mintha hasonló mennyiségű fokhagymát rágnánk el.
Már a középkorban gyűjtötték és fogyasztották e vadon élő növényt, hazánkban az 1400-as évek leírásaiban
sásihagyma néven említik. Később termeszteni is igyekeztek, ám a konyhakertekben sosem terjedt el igazán. Legkézenfekvőbb szaporítása a csoportban fejlődő hagymagumók szétválasztása és duggatása lenne. Pedig a növény tavasz végére – amikor a fák teljesen beárnyékolják az erdő aljnövényzetét – rengeteg magot érlel tokterméseiben, így ha sikerülne magról is szaporítani, akkor nem kellene eredeti élőhelyén megbolygatni.
Ernyős végálló virágzatában a kétivarú virágok április–májusban nyílnak. A toktermésekben található 3-5 milliméteres, fekete, ún. eliaszómás magok különlegessége, hogy a bennük lévő függelék hangyafajokat vonzó tápanyagot tartalmaz. Így a hangyák nagyban segítik a magok terjedését. A magvak csírázási erélye azonban igen alacsony, gyakran több évig is elfekszenek. A magnyugalom megtöréséhez a legtöbb irodalmi adat szerint hideghatásra van szükség. A növényről begyűjtött magvak azonban laboratóriumi körülmények között még a hideghatást követően is csupán alacsony százalékban csíraképesek, a kicsírázott magvak egy része pedig nem éli meg a második évet.
A Budapesti Corvinus Egyetem Zöldség- és Gombatermesztési Tanszékén a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) Növénytermesztési és Kertészeti Igazgatóságával együttműködve 2013 és
2014 során hallgatói kísérlet keretében vizsgáltuk a medvehagyma csírázását mesterséges körülmények között. Vizsgáltuk a medvehagyma allelopatikus hatását, és megoldást kerestünk a csírázás javítására.
Az allelopatikus hatás vizsgálatához a növény magjának és levélszárítmányának a darálékát magvető közegbe kevertük, amelyben fejessaláta-magokat csíráztattunk. A fejes saláta különösen érzékeny a talaj magas sótartalmára, és mindenféle növényi toxikus anyagra, ilyen talajokon rosszul csírázik, lassan
fejlődik, és torzulnak a fejlő-dő növények. Az allelopatikus stresszt viszonyítottuk a sok só okozta stresszhez, hogy rámutassunk a különböző abiotikus hatások erősségére. A kísérlet eredményeként jelentős csírázásgátló hatást tapasztaltunk. Azt is megfigyeltük, hogy a medvehagyma-őrleménnyel történő kezelés a sónál jobban csökkentette a magok csírázási erélyét.
Mesterséges körülmények közt is végeztünk csírázási teszteket. Ehhez több helyszínről gyűjtöttünk magokat, majd azokat különféle módszerekkel próbáltuk meg kikeltetni. Az életképességi tesztből pedig kiderült, hogy a magvak nagy része (mintegy háromnegyede) életképes. A csírázási teszteknél a magnyugalom megtöréséhez vízzel, kálium-nitráttal, illetve gib berellinnel (növényi hormonnal) kezeltük a magvakat. A kezeléseket hideghatással is társítottuk (az előhűtés nélküli kontroll mellett 14 napos, 2 hónapos, és 3 alkalommal indított hidegkezeléseket alkalmaztunk), illetve vizsgáltuk a fénymegvonás hatását.
A kísérletek azt mutatták, hogy a medvehagyma magja viszonylag hamar elveszíti a csírázóképességét. Míg az érés után szedett magok még két hónap múlva is viszonylag nagy arányban (74-82%) életképesek, az egyéves magoknál ez az érték a felére csökken.
A fiziológiai magnyugalom feloldására a laboratóriumban alkalmazott módszerek legtöbbje a medvehagyma esetében sikertelennek bizonyult.
A vizsgálatok nagy részét 1 év megfigyeléssel zártuk le, ennek ellenére a keményhéjúságot csak részben sikerült feloldani több tényező együttes alkalmazásával, de kizárólag a sötét fólia alatti csíráztatásnál. Itt a gyököcske megindulása – bár lassú mértékben – mérhető volt, illetve a gibberellines kezelés számottevően jobb eredményt adott a vízhez és a kálium-nitrátos kezeléshez képest.
Számos tényező akadályozhatja még a magnyugalom megtörését, így a kísérletek tovább folynak, hiszen a mag származási helye, esetleg egy növény-gomba kapcsolat is eredményeket szolgáltathatna. Annyi biztosan látszik, hogy a már 1950-es években mért adatok a módszerek fejlődésével nem javulnak, vagyis a medvehagyma magról nehezen szaporítható. A növény generatív úton történő termesztése tehát bizonytalan, bár már forgalmaznak medvehagymamagot.
Csírázásgátlás
A medvehagyma fő hatóanyaga az erős ízt adó alliin kéntartalmú vegyület, de tartalmaz még allelopatikus hatású vegyületeket is, fenolokat, fenolsavakat, illóanyagokat, és flavonoidokat is. Ezek közül leginkább a fenolok gátolják a magok csírázását, a növények növekedését és az egyéb fiziológiai folyamataikat is. Az illóanyag-tartalmú növények által termelt anyagok (terpének) a környezetben lévő növényeket kipusztítják, korlátozzák a csíranövények fejlődését, a flavonoidok csoportja pedig a növekedésüket gátolja. A talajba jutó allelopatikus anyagok származhatnak közvetlenül a gyökérből, a hajtásból, vagy pedig a föld fölötti részek maradványaiból.
