A Szerbiáról, azon belül a Vajdaságról szóló írások nem szólhatnak minden esetben csak a szakmáról és az agrárpolitikáról. Időnként azokról a törekvésekről is be kell számolni, amelyeket az ott élő magyar közösség megfogalmaz és cselekszik a saját fennmaradása érdekében.
Nemzetpolitikai szempontból konkrétan ennek azért nagy a jelentősége, mert a II. világháború után még majdnem félmilliós délvidéki magyar közösség a 2022-es szerbiai népszámlálás adatai szerint mára 184 442 főre csökkent.
Persze nem szabad borúlátónak lenni, főként nem, ha tudjuk, hogy a trianoni döntést követően kisebbségi sorba került vajdasági magyarság mögött ma már ott áll az anyaország kormánya, és erkölcsileg, meg anyagilag is hatékonyan támogatja a fennmaradást szolgáló törekvéseket.
Töretlen hittel
A Magyar Mezőgazdaság oldalain az elmúlt évek során visszatérően beszámoltunk a Vajdasági Gazdaságfejlesztési Programról, melynek keretében a déli végek fiatal magyar gazdálkodói olyan támogatásokban részesültek, amelyek nagyban segítik a szülőföldön való boldogulást. Ezzel párhuzamosan azonban a Vajdaságból érkező beszámolókban azokra az egyéni törekvésekre, példamutatásokra is fel kell hívni a figyelmet, amelyek azokban az időkben is kapaszkodót nyújtottak a kiszolgáltatott helyzetbe került délvidéki magyarnak, amikor nem állt mögötte a saját anyaországa.
A gombosi Tamaskó Józsefről (1897-1968) van szó, akinek bő fél évszázaddal a halála után állított méltó emléket Elnémult Méhzsongás – Tamaskó József életútja című könyvével Gallusz László, az Újvidéki Rádió Faluműsorának nyugalmazott szerkesztője, aki hosszú időn át kutatta a méhészetet hittérítő módjára egész Vajdaságban népszerűsítő Tamaskó életútját.
