Illetve, hogy milyen nyomokat hagyott génállományukban az elmúlt száz esztendő során.

A mézelőméheknek a múlt század folyamán jelentősen megváltozott környezeti viszonyokhoz és tartásmódokhoz kellett alkalmazkodniuk. A legnagyobb kihívást kétségkívül az ázsiai nagy méhatka (Varroa destructor) nyolcvanas évekbeli felbukkanása jelentette. Megtelepedése nemcsak a méhészeti gyakorlatot alakította át majdnem teljes egészében (mivel a fertőzött családok rendszeres kezelést igényelnek), hanem szinte egész Európában erősen megtizedelte, sőt részben el is pusztította a vadon élő mézelőméh-állományokat. Ez a népességcsökkenés és az évenkénti, olykor aggasztó méreteket öltő méhcsaládpusztulások erősen csökkenthették a megmaradt méh­állományok genetikai sokféleségét, ami viszont azzal a veszéllyel fenyeget, hogy hosszú távon a méhek sokkal kevésbé tudnak majd alkalmazkodni a jövőbeli környezetváltozásokhoz.

Átalakult a méhészeti gyakorlat is: fokozottabbá vált a vegyszerek használata, különösen a Varroa elleni küzdelem miatt. Csakhogy mind a méhészetben alkalmazott hatóanyagok, mind a mezőgazdasági vegyszerek felhalmozódnak az évek során a méhviaszban, így hosszú távon hatással vannak a méhcsaládok egészségére. Ugyanakkor a méhészet gyors ütemben korszerűsödött is, beleértve a vándorméhészetet, a méhtenyésztés fellendülését, valamint a mind élénkebb méhanya- és méhcsalád-kereskedelmet.

Feltételezhető, hogy a vadon élő mézelőméhek állományainak jelentős csökkenése, valamint a mezőgazdaság és a méhészet intenzívebbé válása az elmúlt évtizedekben hatással volt az őshonos méhállományok genetikai sokféleségére és fajtajellegére, és szelekciós nyomokat hagyott a méhek génállományában. A genom változásainak tanulmányozására kiváló lehetőség régebbről származó méhminták, például a múzeumokban megőrzött példányok vizsgálata.