A 27 hektáros arborétumban sétálva az élő szépségek mellett fák, cserjék, virágok közegébe simuló különös, játékos alkotásokra is lelhet a látogató. Földön, vízen, levegőben köszönnek ránk a Képzőművészeti Egyetem szobrászhallgatóinak természet ihlette munkái.

Szentpéteri Zsuzsanna végzős diák visszatérő vendég a nyaranta megrendezett Természetművészeti Nyitott Műhely alkotótáborában. Társaságában és házigazdánkkal, Fráter Erzsébettel, a botanikus kert vezetőjével indulunk fölfedezni természet és művészet érdekes találkozását. Amíg az első helyszínre érünk, a tudóst kérem, mutassa be birodalmát.

Eközben a helyszíne műemléki védettséget élvez, mert több mint 150 éves történeti, szentimentális tájképi kert, az építményekkel együtt, amik eredeti formájukban őrződtek meg.” A kert titkainak megértéséhez a históriája vezet. Amikor 1871-ben Vigyázó Sándor megvette a birtokot és szép eklektikus stílusú kastélyt alakított ki, meghívta kora leghíresebb táj- és kertépítészét, Jámbor Vilmost, hogy az arisztokraták igénye szerint a kastéllyal egyenrangú kert épüljön. „A gyönyörű fák, amik alatt ma sétálunk, az ő idejükből erednek. Az akkori angolkert stílushoz hozzátartoztak a vizek, tavak, a domborzat dinamikája, a tágas tisztások, szélükön karakteres fákkal, és azok a kertépítészeti elemek, amik a múlt felé forduló érzelmeket hordoztak. Ilyen a vízimalom, ami tájképi elemként a vidéki életet jelképezhette.

A diófa „műlába”

Sétánkban elérkeztünk a jelenbe, annak is friss, fiatalos idejébe, Szentpéteri Zsuzsanna egyik installációjához. Amit látunk: a tóparton tekintélyes kaukázusi szárnyasdiófa, egyik nagy ága messziről nézve valami őslényre emlékezetet, közelebbről szemügyre véve elárulja, hogy ág is, nem is. A rejtélyt az alkotó fejti meg. „Nagyon szeretem a szárnyasdiófákat, szépek, ahogy egyszerre a fény és a víz felé törekednek. Meghatott, hogy elvesztette egy nagy ágát. Azon gondolkodtam, ezzel elveszíti a fizikai egyensúlyi helyzetét, és az ökológiai egyensúly is felborul, mert sok élőhely megszűnik vele.