A 21. század éghajlati kihívásai arra kényszerítenek bennünket, hogy alapjaiban gondoljuk újra és tervezzük át a hazai földhasználati rendszert. Ennek a klímaadaptív fordulatnak a kulcsa pedig egyértelműen az Alföld felszínét egykor uraló vizes élőhelyek tömeges helyreállítása lehet.
A HUN-REN Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani Intézetének kutatója, Pinke Zsolt és szerzőtársai azonosították az Alföldön helyreállítható vizes élőhelyek teljes állományát, illetve modellezték azok közvetlen környezeti és gazdasági előnyeit. Vizsgálatuk igazolja, hogy a helyi vízvisszatartás hogyan képes feltölteni a kritikus talajvízkészleteket, és a megnövekvő talajvízszint révén miként növelheti mérhetően a környező szántóföldek kukoricatermését. A szakemberek a Geography & Sustainability folyóiratban publikálták legfrissebb tanulmányukat.
A kutatás alátámasztotta, hogy az Alföld ma már hivatalosan is a klímaváltozás egyik európai válságövezetének számít. A HUN-REN ATK TAKI szakemberei azonban nem elégedtek meg a diagnózissal. Az elemzés az Alföldön helyreállítható vizes élőhelyek csaknem egymillió hektáros állományát azonosította, valamint hidrológiai és ökoszisztéma-modellek összekapcsolásával azt is vizsgálták, hogy milyen hatása lenne a vízvisszatartásnak és egy tiszai árhullám kivezetésének a talajvízkészletekre és a kukorica terméshozamokra egy 247 négyzetkilométer kiterjedésű ártéri öblözetben.
A talajvíz-utánpótlás mennyisége átlagosan 367 és 552 köbméter/hektár/év közötti tartományban mozgott. A vízvisszatartás talajvízre gyakorolt horizontális hatását agyagos talajon a felszín alatti víz hatásterületének és a felszíni víz kiterjedésének arányában nagyjából 2:1-re becsülték a május–augusztusi időszakban. A vizes élőhelyek környezetéből 1-2 méternyire kiemelkedő síkvidéki teraszok élvezhetik a legnagyobb hasznot a vizes élőhelyek helyreállításából, ahol ez a tevékenység becslésük szerint a kukoricatermés 20-28 százalékos növekedéséhez vezetne.
Az elméleti modellek után a kutatás legértékesebb gyakorlati része pontos zónákat jelöl ki. A szakemberek szigorú szűrőrendszert alkalmaztak a tájalakítás során. A vízvisszatartási övezeteket a szántóföldi alkalmasság, a természetvédelmi védettség és magas természeti érték, a belvíznek és az aszálynak való kitettség, valamint a nitrátérzékenység területi kategóriák kombinációjaként határozták meg a vizes élőhelyek táji típusán belül. Kizárták a beépített területeket, a meglévő nyílt vizeket, és ami a mezőgazdaság szempontjából a legfontosabb, a jó vagy kiváló termőképességű szántóföldeket is érintetlenül hagyták.
Összességében az Alföld 21 százalékán találtak olyan gyenge vagy közepes termőképességű belvíznek kitett területet, ahol szükséges vagy indokolt a vízvisszatartás. A célterületek 1. zónájában a belvíz előfordulása öt évnél nagyobb valószínűségű és a terület természetvédelmi oltalom alatt áll vagy magas természeti értékkel bír, továbbá nagy a nitrátbemosódással veszélyeztetett területek aránya. Ezeken a helyeken a hazai és az európai környezetpolitika dokumentumaiban megfogalmazott célok megvalósítása szempontjából szükséges a szántók esetében többnyire földhasználatváltással összekapcsolódó vízvisszatartás.
Szemben az 1. zónával, ahol a vízvisszatartásra javasolt területeknek „csak” 41 százaléka áll szántóföldi művelésben, a 2. zónában kiemelkedő a szántók aránya (88%). A 2. zónát azok a területek alkotják, ahol a belvíz előfordulása 5 évnél nagyobb valószínűségű, de nem áll természetvédelmi védelem alatt. Ebben a zónában elsősorban a vizes élőhelyek magas értékű ökoszisztéma-szolgáltatása mutat a többnyire veszteségesen működő és közösségi forrásokból fenntartott szántóföldi földhasználat átalakításának irányába. Az ökoszisztéma-szolgáltatások legfontosabb területei: árvízvédelem, aszályvédelem, talajvízpótlás, a biodiverzitás helyreállítása, turisztikai vonzerő (esztétikai érték).
Európai kitekintés
Kelet-Európa nagy részén a legfontosabb öt szántóföldi kultúra (búza, kukorica, árpa, repce és napraforgó) által uralt dinamikus szerkezeti koncentrációs folyamatot rekonstruáltak a 1993 és 2022 közötti 30 évben. A koncentráció mértéke egyes országokban (például Bulgária, Magyarország és Ukrajna) a bruttó mezőgazdasági kibocsátás 50 százalékát is meghaladta a 2018–2022 közötti időszakban. Feltűnő, hogy többnyire az Európai Unió (EU) keleti országaiban – Lengyelországot kivéve – volt a legkoncentráltabb a termelési szerkezet és ebből fakadóan a legsérülékenyebb.
Mi sem világít rá jobban a helyzet fenntarthatatlanságára, mint az, hogy a klímaváltozásnak nagyon kitett és az utóbbi években kibontakozó globális mezőgazdasági alapanyag-túltermelési válságban érintett haszonnövények korábban is magas részaránya a kommunista rezsimek összeomlása óta tovább növekedett az EU keleti blokkjában. Az eredmények arra is felhívják a figyelmet, hogy Európa északi és északkeleti régióiban az aszálynak és hőhullámoknak való kitettség új gócpontjai vannak kialakulóban.
