Legelőször is tisztázandó: a lakott terület nem része a vadászterületnek, magyarán nem tartozik a Vadgazdálkodási törvény hatálya alá, így ott vadászat nem folytatható. Önkormányzati felkérés esetén azonban a vadász, jogszabályi keretek között, segédkezhet a vad belterületen történő elejtésében, de nem kötelezettsége! Ilyen esetekben mégis a vadász képes a leghatékonyabban eljárni: ismeri a vad viselkedését, lőtudással, gyakorlattal, az elejtéshez alkalmas fegyverrel rendelkezik. A jogszabály szerint belterületi elejtésre közegészségügyi, illetve közbiztonsági okból, valamint a köz- és magántulajdon súlyos károsodástól való megóvása érdekében kerülhet sor.

Több, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézetének kutatása is igazolta már korábban, téves elképzelés, hogy a vaddisznókat az ember szorította ki élőhelyükről, és ezért kénytelenek a városban élni. Ezzel az elgondolással ugyanis az a probléma, ha az ember zavar egy állatot, akkor az állat kerülni fogja a közelségét, nem pedig olyan helyre költözni, ahol még több ember van.

A vizsgálati eredmények szerint a városi vaddisznóknak eltér a 18-as kromoszómájuk a nem városhoz kötődő vaddisznóétól. Ez azért is érdekes, mert ez a kromoszóma felelős a stressztűrésért és az alvásért – a megváltozott kromoszóma tehát pont a városi élethez való alkalmazkodást segíti.

A vaddisznó hamar felmérte azt, hogy a települések belterületén tulajdonképpen semmiféle veszély nem fenyegeti. Élelmét és búvóhelyét megtalálja, az ember által okozott minimális zavarást megtűri. De az, hogy a vaddisznó megjelent a belterületen, az nem feltétlenül csak annak az oka, hogy az egyedszáma megnőtt, hanem hogy már felnövekedett egy olyan generáció, amely természetesnek tartja a belterületi élőhelyet, mondhatni azt is, hogy némileg domesztikálódott.