A Duna vízrendszerében őshonos, fokozottan veszélyeztetett vágótok egy ivarérett génbanki egyedétől, indukált ginogenezis eljárás segítségével szerettek volna utódokat létrehozni. Az említett génmegőrzési módszerrel egy ivarérett anyai példány is elegendő a szaporodáshoz, míg az apai vonal genetikai anyaga abban nem vesz részt, csupán elindítja a zigóta fejlődését.
A kutatók a ginogenezis indukálására az amerikai lapátorrú tok spermáját használták, mivel az eddigi vizsgálatok szerint a két fajnak nem volt életképes hibridje.
A két faj 184 millió évvel ezelőtt vált szét egymástól az evolúció során, és azóta a Föld két különböző kontinensén élnek. A vágó tok a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger vízgyűjtőjének őshonos halfaja, míg a lapátorrú tok az Észak-amerikai kontinensen honos. Ennek ellenére ebben a vizsgálatban nagyszámú életképes utód kelt ki, amelyek azóta már 1-3 kilogrammos méretűre nőttek.
A kutatócsoport munkájának eredménye nemzetközi jelentőségű, ugyanis ezzel a sikerrel rávilágítottak a tokfélék lassú evolúciójára, hogy hogyan is maradhattak fenn olyan élő kövületek, mint például a tokfélék.
A kutatás eredménye génmegőrzési szempontból is fontos, vagyis hogy a lapátorrú tok és a vágó tok a természetben is képes lehet életképes utódok létrehozására. Ennek esetleges negatív hozadéka lehet, hogyha a földrajzi elkülönülés bármilyen okból megszűnne, az a fajok adaptációs képességeinek függvényében veszélyeztetheti az őshonos, kritikus helyzetben lévő tokfajok populációinak fennmaradását.
A kutatócsoport 2020. július 6-án a Genes című tudományos folyóiratban publikálta eredményét.
A kutatásban a NAIK Halászati Kutatóintézete mellett a keszthelyi Georgikon Kar Hal Laboratóriuma, a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Kara, a Szent István Egyetem Halgazdálkodási Tanszéke és a Nemzeti Biodiverzitás- és Génmegőrzési Központ Haszonállat-génmegőrzési Intézete vett részt. A projektet segítette egy amerikai tokhal specialista is a Kentucky Állami Egyetemről.
