Gyerekkoromban Szentesen húsvétkor láttam először juhászt a hagyományos viseletben. A juhászberkekben ma is ismert Forrás Mihály jött hozzánk locsolkodni a csodás ezüstgombos ruhájában.
Most pedig a kezembe is foghattam ilyen mellényt (lajbit), amikor Varga Imrénél jártam Dunavecsén. Hármat is segítettem a fotózáshoz begombolni: a három Imréét, vagyis idősebb Varga Imréét, a nagyapáét, Varga Imréét, az édesapáét és az ifjabb Imre gyerekkori mellényét.
A Varga család is egyike a hazai juhászdinasztiáknak, s nem csak a felmenők voltak juhászok, hanem úgy tűnik, a hagyomány folytatódik. Varga Imre is juhtenyésztő, aki – bár van juhász munkatársa is – maga is rendszeresen kijár a nyájjal, és öt éves kisfia, Imike is juhász lesz, hisz alig lehet a nyájtól elcsábítani.
A lajbit idősebb Varga Imre, a helyi TSZ juhászaként még minden nap hordta. Ahogy az unokája mesélte, hosszú ujjú fehér inggel, aminek az ujját nyáron felhajtotta, és még hordott hagyományos bő gatyát, illetve subát a munkába. A fiatalabbak már inkább csak ünnepi alkalmakkor vették fel a hagyományos kunsági viseletet.
Utóbbiakat főleg piszkos munkához hordták. Nagyméretű ezüstgombokkal bőven kivarrt lajbit (mellényt) viseltek, e fölé mándlit (kabátot) húztak. A juhászok nadrágja (rajthuzli) bőrből vagy posztóból készült, térden alul bővült, sárgaréz gombok díszítették; az alsó szárát ki is lehetett gombolni. Hegyes orrú és magas sarkú pásztorcsizmát viseltek lábbeliként. Magas tetejű kalapjuk jellegzetes formájú volt, a régi süvegre emlékeztetett. Ők is használták a szűrt, amelyek rövidebb fajtáját szűrdolmánynak nevezték.
