A víziszárnyas keltetése – különösen a lúd keltetése – a legbonyolultabbak közé tartozik, mert olyan műveletek is felmerülnek, amelyek egyéb baromfifajokban nem szükségesek (pl. az intenzívebb forgatás, a periodikus hűtés, illetve a bújtatás alatti magasabb páratartalom). A napjainkban elterjedt technológiák döntő arányban a múlt század közepén, empirikus alapon kidolgozott keltetési eljárásokra alapozódnak, csekély számú kísérletes adatra támaszkodva. A megválaszolatlan kérdések száma és bonyolultsága napjainkban egyre szaporodik, hiszen hatvan évvel ezelőtt kevésbé érzékeny genotípusokkal dolgoztunk és a keltethetőségre legnagyobb hatással bíró mikotoxinos szennyezettség sem volt ilyen mértékű.
A keltetési eljárások és az ezekhez adaptált keltetőgépek fejlesztésében napjainkban a következő tendenciák uralkodnak: a természetben, főleg a költő madár tanulmányozása alapján megfigyelt jelenségek beépítése, az embrió biológiai igényének közvetlen adaptálása, a keltetőgépek energiatakarékos, gazdaságos működtetése és a komputertechnika messzemenő hasznosítása.
Víziszárnyas keltetése: Főbb elemek
Tojáselhelyezés, forgatás A lúdtojásokat az előkeltetői tálcákra fektetve kell elhelyezni. A fejlődő lúdembrió számára fontos az intenzív forgatás. A régi típusú (pl. Gergely-féle) szekrényes keltetőgépeknél ezt úgy oldották meg, hogy a lúdtojások 90°-os elforgatását a tojások rövid tengelye mentén történő 180°-os kézi forgatással egészítették ki. Speciális tálca illetve tálcázási móddal a kézi forgatás problémáját meg lehet oldani. Lényege, hogy a tojás hossztengelye 45–60°-os szöget zár be a tálca hossztengelyével, így a szokásos forgatások során a szik és vele az embrió elliptikus pályán mozog, lehetővé téve a chorioallantois optimális kifejlődését.
A házikacsa és pézsmaréce tojásokat leggyakrabban állítva tálcázzák be. A fektetve történő elhelyezés azonban természetszerűbb, és valamivel jobb kelési eredményeket lehet elérni, de a lúdéhoz hasonló speciális tálca szükséges hozzá. víziszárnyas keltetése
Hűtés
A lúdtojások kémiai összetétele eltér a tyúktojásokétól (1. táblázat), a szik aránya és tömege nagyobb.
A táblázatból kiderül, hogy a legnagyobb különbség a tojások zsírtartalmában van, ami nagyban befolyásolja a keltetés alatt végbemenő anyagcsere- folyamatokat. A nagyobb zsírtartalom miatt ugyanis magasabb a tojások energiatartalma, és így a lúdtojások keltetése során – a tyúkhoz viszonyítva – jóval nagyobb ún. önhő keletkezik. Az embriófejlődés szoros velejárójaként keletkező önhő eltávolítására szolgál a hűtés, amelynek módszerét a keltetőgép típusa határozza meg. Az olyan gépeknél, amelyekben nincs beépített hűtőszerkezet csak periodikusan, vagyis bizonyos időközönként 20°C-os levegő áramoltatásával lehetséges a tojások hűtése a kotlóshoz hasonlóan, amikor az a keltetés második felében egyre hosszabb időre hagyja el a fészkét táplálkozás és tisztálkodás céljából. A tojások ez idő alatt lehűlnek, beltartalmuk összehúzódik, miáltal friss levegő jut a tojásokba, segítve az embrió légzését (chorioallantois légzés).
A korszerű keltetőgépekbe hűtőberendezést építettek egy csőkígyó formájában, amely hideg víz cirkuláltatásával oldja meg a túlhő elvezetését. Ez nem ritmikusan, hanem a túlzott meleg jelentkezésekor kapcsol be, ezért a módszert folyamatos hűtésnek nevezzük. Ezáltal a keltetőgép ugyan pontosan tudja tartani a beállított hőmérsékletet, ám pótlólagos friss levegő nem jut be a keltetőtérbe. Ez ezért is probléma, mert a 45°-ban elforgatott tojások között csekély a légmozgás, így – különösen a ventillátortól távoli helyeken – túlmelegedés léphet fel. Ezért a víziszárnyasok – és az új brojler- és pulykahibridek esetében is- a folyamatos hűtést periodikus hűtéssel kell kiegészíteni. Ennek során a kocsikat ki kell húzni a keltetőgépből és gépen kívül, álló levegőn kell meghűteni. Ez a megoldás jelentős munkaerő- és munkaidő-ráfordítással jár, másrészt az álló levegőn történő hűtés során a hideg levegővel közvetlenül érintkező tojások hamarabb lehűlnek, mint a kocsik középső részein lévők.
