• Hatalmas váltások, változtatások kísérték eddigi életét, az otthona azonban olyannyira biztos pont az ön számára, hogy még fölvett vezetéknevével is elköteleződött felé. Honnan ered a ragaszkodása Szentendréhez?
– Nem hiszek elvakultan az asztrológiában, de úgy gondolom, néhány dologra magyarázatot adnak a csillagok. Bika vagyok, így számomra kell valami állandóság, ezt jelenti nekem ez a város és benne a kis házam. Fiatal felnőttként a szüleim által kerültem Szentendrére a Szolnok megyei Tiszatenyőről. Itt megtaláltam azt az emberi léptéket és vidékies hangulatot, ami biztonságérzetet ad. A városon belül a környékhez is ragaszkodom, a szüleim háza is erre van, és a testvérem is errefelé él. A rét, az erdő mintha a teraszom folytatása lenne, naponta teszek hatalmas sétákat a húgommal, hol a Duna-part, hol a hegyek felé.
• A tiszatenyői közeg alapozta meg önben az igényt, hogy a természethez közel éljen?
– Mivel az édesanyám volt az általános iskola igazgatója, mi az intézményben laktunk, amihez hatalmas udvar tartozott gyümölcsfákkal, állatokkal. Még disznóink is voltak. És persze télen-nyáron tele volt gyerekekkel. Nagyon sok szép emlékem van azokból az időkből, ahogy a lányokkal kijártunk a határba játszani, ősszel birsalmát sütöttünk az avarban, az iskola körüli nyárfákról és a csodálatos illatokról. Néhány napja igazi falusi kert mellett mentünk el a húgommal: az udvar egy részében rengeteg virág, a másik felében ápolt konyhakert, minden fontos zöldségből néhány sor – nosztalgia támadt bennem.
• Ilyen tehát a klasszikus kert: hasznos és takaros?
– Nem, számomra a kert olyan, mint az enyém. Tobzódó, eklektikus, a természetre hagyatkozó. A nagy része – az örökzöldek, a futónövények, a kedves fügefám – nő magától, csak a cserepes virágaimat gondozom. A nappaliban is van jó néhány orchideám. Mindegyik növénynek, amelyik hozzám érkezik, megmondom: gyermekem, vagy megszoksz, vagy megszöksz.
• A blogbejegyzései és a most mondottak is arról árulkodnak, hogy a munkában és a nagy utazásokban is társak a testvérével. Mindig ennyire ragaszkodtak egymáshoz?
– Gyerekkorunkban nem voltunk igazán jóban, soknak számított az öt év korkülönbség, nagyobb testvérként nevelni akartam őt. Ahogy kezdtünk felnőni, úgy zsugorodott a távolság közöttünk. Jól kiegészítjük egymást, ő jóval megfontoltabb, én sokkal izgágább, szangvinikusabb vagyok.
• A tévézés által lett ilyen, vagy azért jött a tévézés, mert igényelte a vibráló közeget?
– Hihetetlen, hogy belekerültem abba a világba. Melankolikus, nyugodt gyerek és kamasz voltam, akit ha letettek egy könyvvel a sarokba, ott maradt. Ráadásul kifejezetten izgulós, pirulós kislánynak számítottam. Amikor a tévézés lehetősége megcsillant és ki is választottak, akkor előjött az erősebb személyiségjegyem, hogy tökéletesen csináljak mindent, így a tévézést is. Egész lényemmel belevetettem magamat a munkába.
• A tévézés nyújtotta izgalmakat pótolják most az utazások?
– Az utazás szeretete is a gyermekkoromból ered. A mi kis falunkban nekünk volt először autónk, édesapám pedig nemcsak a munkához használta, hanem körbejártuk vele az országot. Belém ivódott annak az igénye, hogy időről időre kimozduljak a szűkebb környezetemből. Éppen ezért, amikor nem vettek föl elsőre az egyetemre, elvégeztem az idegenvezetői képzést, és elkezdtem utazgatni. Az orosznyelv-tudásom miatt főleg a Szovjetunióba és a szocialista országokba. Amikor bekerültem a tévébe, tágult a kör, nőttek a távolságok, annyira megszerettem új helyeket fölfedezni.
Minél hosszabb időre és minél messzebbre megy az ember, annál jobban sikerül. Ám amikor egy-egy közönségtalálkozón ez a téma előkerül, mindig elmondom, hogy nem Tibetnél kezdődik az igazi utazás. Ez a mi következő úti célunk, de számomra sem természetes, hogy ilyen helyekre mehetek. Az egyik utazási iroda arca lettem, ezért visznek magukkal ezekre az utazásokra. A kalandozás ott kezdődik, hogy felhúzza az ember a kényelmesebb cipőjét és elhagyja a lakóhelye határát. Magyarország gyönyörű, bőven van benne mit fölfedezni. Én is ezt teszem a nagy utazások mellett. A munkám révén sok helyen megfordulok, ilyenkor mindig szánok időt arra, hogy jobban megismerjem az adott helyet. Legutóbb Szigetváron voltam, csodálatos sétát tettem a városban.
• Számtalan utazása során látott-e különleges kerteket, udvarokat?
– Többször jártam Nagy-Britanniában, ott mindig megcsodálom a vadregényes, buja angol kerteket. Szeretem az ottani felvirágozott házak, udvarok természetességét, élénkzöld színeit. Mostanában többször jártam Hollandiában, ott azt láttam, hogy mindenféle virágokat összeültetnek, a kertek tobzódnak a színekben, idén én is úgy ültettem a növényeimet. A szívem csücske még Szentpétervár, hihetetlenül dús parkjaival. Afrikában egészen másfajta növényzet okozott örömöt: hatalmas élmény volt egy magaslatról lepillantva végignézni a namíbiai szavannán. Ilyen szétterülő fákat korábban csak természetfilmekben láttam. Ugyanilyen különleges volt az esőerdőszerű természettel találkozni a Viktória-vízesésnél. A természet eklektikus, vad dolgait szeretem. Elismerem a versailles-i park szépségét, de nem melengeti meg a szívemet.
• Ezek szerint a könyveiben és az előadásaiban sokat emlegetett harmónia a természetes adottságok megéléséből és nem a fegyelmezettségből adódik.
– Igen, így van. Ezért is szeretem nagyon az erdőt, amely minden évszakban más csodát tár elénk. Legtöbbet a Pilisben kirándulunk, de szeretek itthon is lenni, a kedvenc virágaim, a gyöngyvirág, a sárga rózsa, a petúnia közelében. Mindig olyan növényeket veszek, amelyek illatoznak. És szeretem őket elültetni is, figyelni a fejlődésüket. A kertészkedés nagyon kreatív, jó foglalatosság, ráadásul levegőn van az ember és mozog. Ezért is ajánlom ezt mindenki figyelmébe az aktív idősödésről szóló könyvemben.
