Hazánkban a díszfácántenyésztésnek mintegy másfél évszázados hagyománya van. A kezdetekben leginkább az Angliát, Franciaországot megjárt főurak kedvelt időtöltése volt.
Ebben az időben ezek meglehetősen drágák voltak, hiszen például az arany trópusi klímáról származik, nehezen bírták a hazai zord teleket.
Betegségekre is fogékonyabbak voltak, mint a napjainkban nálunk tartott példányok. Ahogy generációról generációra a Kárpát-medencében is tenyésztették ezeket a madarakat, úgy váltak egyre ellenállóbbá a magyar rögön. Ezzel egyidejűleg egyre könnyebben szaporodtak, olyannyira, hogy már a múlt századfordulón nem egy helyen megpróbálták vadaskerti honosításukat. Így például Érsekvadkert határában ezüstfácánokat engedtek jelentős mennyiségben szabadon, de ezek, feltehetően feltűnő színezetük miatt oly sok ragadozót vonzottak, hogy végül a kísérlet kudarcba fulladt.
Az első világháború idején már számos hobbimadártartó portáján már voltak díszfácánok, s lényegében a második világháborúig fokozatosan erősödtek az állományok hazánkban. A második világégés idején teljesen megsemmisült a magyar díszfácánállomány, s az 1970-es években érkeztek a fent említett fajokból, elsősorban Csehszlovákiából és az NDK-ból példányaik.
A ’90-es évekre nálunk is szép számmal akadtak fácánritkaságok. Sajnos a pénzügyi válság igen nagy károkat okozott a díszfácántenyésztésben is, bár néhány gazdag állomány átvészelte a nehéz időszakot. Elsősorban ezek látják ma el a megnövekedett igényeket.


