Kerekes Viola projectkoordinátort elkísértük terepi munkájára, hogy minél többet megtudjunk ezeknek a különleges állatoknak a nemesítéséről – hozzá intéztük kérdéseinket.
• Honnan tudhatjuk, hogyan nézett ki az őstulok? Elterjedt volt-e Magyarország területén?
– Az emberiség történelmének igen fontos mozzanata volt a környezetében élő egyes vadállatfajok domesztikációja. A szarvasmarha kialakulása ennek a folyamatnak az egyik legjelentősebb momentuma volt, kutatásának már hosszú évszázadok óta kiemelt szerepe van a különböző korok szakembereinek munkásságában.
Maradványai tőlünk nyugatabbra igen jó állapotban kerültek elő a tőzegrétegekből, míg nálunk inkább a bronzkori települések hulladékgödreiből előkerült csontleletek sokasága bizonyítja a faj jelenlétét. Tehát a hajdani leírások, régészeti leletek, illetve a kőkorszaki barlangrajzok alapján igen jól ismerjük az őstulok külső megjelenését, sőt nyomon követhetjük kipusztulását is.
Honfoglaló őseink még vadásztak ezekre a hatalmas testű állatokra, bár igazán nagyok a pleisztocén őstulkok voltak – a hazai holocén leletek szerint körülbelül a mai szarvasmarhák felső mérettartománya volt általános. Feltehetőleg a Kárpát-medencében a 12. században ejtették el az utolsó példányát. Az őstulok igen nagy jelentőséggel bírt eleink mindennapjaiban: Mezőtúr, Túrkeve, a Túr folyó neve is a faj jelenlétére utal (ószlávul hívták az őstulkot túrnak). A faj végleg minden bizonnyal 1627-ben pusztult ki, amikor a mazoviai, Jaktorovka melletti királyi vadaskertben az utolsó öreg tehén is elhullott.
• Hogyan, milyen alapokról indult el az őstulok „visszatenyésztése”?
– Bár az őstulok egyszer és mindenkorra eltűnt a Földünkről, de genetikai állománya nem veszett el, hiszen leszármazottai, a szarvasmarhák, illetve a zebuk a taxonómia mai álláspontja szerint háziasított őstulkoknak tekintendők. A mára már kihalt ős tulajdonságai akár hosszú évszázadok után, általában recesszív formában lappanganak a populációkban. Ez ismert tény a szakemberek között, tehát amennyiben egy ősi fajból – adott esetben az őstuloktól – származó, de eltérő tulajdonságokkal bíró fajtákat keresztezünk, akkor megjelenhetnek a rejtett tulajdonságok a hibridekben. Ezt a jelenséget atavizmusnak, az ősökre való visszaütésnek nevezzük.
Munkájuk során a teljesen eltérő ősi bélyegeket hordozó háziszarvasmarha-fajták őstulokra jellemző jegyeit célirányos keresztezéssel próbáltak egy fajtában egyesíteni. (Egyébként a tenyésztési elvet Otto Antonius, a Bécsi Állatkert igazgatója már sok évvel munkájuk megkezdése előtt alkalmazta.) A program 1921-ben indult, és 11 marhafajtát használtak fel.
• Van-e esély arra, hogy a céltudatos nemesítési munka révén egyszer ugyanazt az őstulkot láthatjuk, mint amit például a barlangrajzokon vagy a régi krónikákban?
– Fontos hangsúlyozni, hogy ezek az állatok genetikailag soha nem lesznek őstulkok, ezért nem is nevezhetjük annak őket. Viszont küllemben és „tenyészértékben” hasonló egyedeket létrehozhatunk, amennyiben tenyésztési célként ezt határozzuk meg.
Az első visszakeresztezett „őstulokborjak” a ’30-as évek elején látták meg a napvilágot, s igen nagy érdeklődést váltottak ki szakmai körökben. Ezek az állatok szinte kivétel nélkül Németországban maradtak, különböző ottani állatkertekben éltek. Időközben világossá vált, hogy az őstulok-visszakeresztezés lényegében egy új házi szarvasmarhafajtát eredményez, melyet Heck-marha néven kezdtek emlegetni. Tulajdonképpen ez volt az egyik első modern szóhasználattal „kompozit” fajta, amelynek a kitenyésztése egy nagyon tudatos és konkrét tenyésztői elképzelés megvalósítását jelentette.
Ez alól csak a németek képeztek kivételt, mivel a Heck-fivérek kötődése a két világháború közötti hatalomhoz érzékenyen érintette őket. Ezzel magyarázható, hogy német szakemberek következetesen őstuloknak hívják a Heck-marhákat, annak ellenére, hogy ez az elnevezés megtévesztő, zoológiai pontatlanság.
A Heck-marha jelenleg Németországon kívül Franciaországban és Belgiumban népszerű, ahol „egyéb” húsmarhaként ismert, elsősorban a biogazdaságok állata – tenyésztőszervezetei erősek, jól szervezettek. Nem utolsó szempont a fajta választásánál a különlegességek iránt fokozódó igény, valamint a nagyon gyenge termőképességű területek kíméletes hasznosítása. Tartása igazán ott indokolt, ahol minimális emberi beavatkozást szeretnének egy adott területen, próbálják azt az ősi vegetációt visszaállítani, melyet lényegében már évszázadokkal ezelőtt elveszítettünk. Az őstulok ugyanis Európa egyik legjelentősebb nagy fűevő faja volt, s a növényzet fajösszetétele, valamint a tájkép alakítása szempontjából meghatározó volt a jelenléte. Nemcsak legelésével, de taposásával is alakította a növényvilágot.
Az 1980-as évek elején újra a figyelem középpontjába került az őstulok-projekt, a német tenyésztőszervezet is újrafogalmazta céljait. Ezek alapján el kell érni azt, hogy az uniós agrártámogatási rendszer részeként a tájgazdálkodásban, a környezet- és a természetvédelemben találja meg helyét a fajta, illetve a fajtát tenyésztő gazdák.
• Ezek alapján mi a cél, milyen marhát kell kinemesítenie annak, aki tökéletes, az őstulokra teljes mértékben hasonlító állatot szeretne?
Az ivari kétalakúságnak igen kifejezettnek kell lennie: a bikák egész testének alapszíne csillogó fekete, erőteljes, azonban halvány barnás vagy szürkés nyeregfolt megengedett. Marmagasságuk 160 cm feletti, élősúlyuk 900 kg körüli, herezacskójuk kisméretű. A tehenek teste sötétbarna, csak nyak-fejtájékuk és lábuk fekete. Marmagasságuk 140 cm feletti, testtömegük 600 kg körüli. Tőgyük szabályos alakú, kisméretű. A gerinc vonalát mindkét nemnél jól elkülönült világos, fehér vagy világosvörös sáv díszíti. Mindkét nemnél követelmény a határozott rigószáj, mely az egyed öregedésével halványulhat. A borjak sötétpirók színben látják meg a napvilágot, felnőttkori színüket néhány hónapos korukban veszik fel. Ezeknél a marháknál a nyaklebernyeg kicsi, vagy teljesen hiányzik. Télvíz idején dús, gyapjas, hosszú szőrt növesztenek, a nyári szőr lényegesen rövidebb. A vedlés látványosan történik. A hosszú farok bojtja jelentős méretű.
A szarvak a teheneknél is igen erősek, vastagok, hosszuknak legalább a koponya hosszát el kell érniük, de nem lehetnek hosszabbak annak másfélszeresénél. A tövüknél vízszintesen oldalra irányulnak, majd ívesen előrefordulnak, végeik pedig felállnak. Színük kifejezetten világos, végük pedig fekete. Tehát nem szaruszínűek! Ez a szarvalakulás egyértelműen veszélyes, hiszen így az állat úgy az emberben, mint más állatokban súlyos sebeket tud ejteni, ezért az ilyen egyedeket a házi szarvasmarha kitenyésztése során szelektálták, egyedül azokban a fajtákban maradt meg a jelleg, ahol kifejezetten agresszív, küzdeni képes bikák nemesítése volt a cél. Ezt ma már csak a spanyol és portugál viadorfajták őrizték meg.
• Belső tulajdonságaik szempontjából milyenek legyenek?
– Kiváló takarmányértékesítő képességgel kell rendelkezniük, a nyájösztönnek is kifejezettnek kell lenni viselkedésükben. A csordákon belüli rangsorrendet az állatoknak figyelembe kell venniük a mindennapokban. A szezonhoz kötött párzási időszak nyárra esik, a borjadzás tavasszal történik. A könnyű ellés alapkövetelmény. A tehenek anyai ösztöneinek kiválónak kell lenniük. Természetesen a korszerű fajtaleírás megalkotói nemcsak a hajdani leírásokat, hanem a ma élő rokonfajok viselkedésének tanulmányozása során szerzett tapasztalatokat is felhasználták.
(Folytatjuk)
Lejegyezte:
Dr. Tóth Zsigmond
