Jelentős állománya alakult ki az ország déli, dél-nyugati megyéiben, főként Baranya, Somogy és Tolna megyékben, de 2016 óta kisebb-nagyobb számban voltaképpen az egész országban megjelent. Térhódítása már a Kisalföldet is elérte, ami azt bizonyítja, hogy a faj délről folyamatosan tör északra. Az aranysakálnak, népi nevén a toportyánnak vagy nádi farkasnak, már csapdákat állítanak a Kisalföld térségeinek vadászterületein. Terjedése elsősorban a folyók árterei mentén, illetve az egymáshoz kapcsolódó erdősült területeken gyors.
Rejtőzködő állat révén, nehezen lehet viselkedéséről, populációdinamikájáról, valamint az aranysakál megjelenése és a nagyvadfajok utódállományának dinamikája közötti összefüggésről beszélni.
Utóbbi kérdéskör feltárásához olyan kísérletre lenne szükség, ahol éveken keresztül párhuzamba állítható hasonló adottságú sakálos területeken a zsákmányát jelentő vadállománynak az alakulása, de úgy, hogy az egyik területen intenzív sakálgyérítést végeznének, míg a másikon békén hagynák a sakált. A sakál táplálékvizsgálatából szerzett információk egyelőre nem adnak megfelelő bizonyítékot a kérdés megválaszolására. Generalista fajként rendkívül jól alkalmazkodik a körülményekhez, táplálékát tekintve igazi opportunista, a növényektől, rovaroktól egészen a szarvasfélékig, dögig, sok mindent elfogyaszt.
De nemcsak táplálékát tekintve, hanem élőhelyválasztás szempontjából is generalista faj, így akár képes alkalmazkodni az ember által megváltoztatott környezethez is.
Az aranysakál családi kötelékben él, tagjai védik a területüket a környező sakálcsaládoktól. Az embert alapvetően kerülik, de egyre több megfigyelés tanúskodik arról, hogy megkörnyékezik a lakott területeket. A sakál a rókánál óvatosabb, domesztikációja egyelőre valószínűtlen, de sok meglepetést okozott már a toportyán a vadászati ágazaton belül.
Már többször is számot adtunk a sakálhelyzetről, amelyek itt és itt olvashatók.
