Az alábbiakban Bessenyei László Bence, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi területfelügyelőjének írása olvasható e törekvésekről, illetve a hátterükről.
Mindenekelőtt érdemes tudni: a Hortobágy a növényzetét meghatározó környezeti hatások alapján az olyan területek közé tartozik, ahol a gyep általánosságban úgynevezett klimax-, vagyis végleges vegetáció, amely emberi beavatkozás hiányában sem alakul erdővé. Nem úgy, mint a jobb csapadékellátottságú és talajú területeken, amelyek a gyepgazdálkodás felhagyásával erdővé alakulnak.
A környék lakói ezt hamar felismerték. Neolitikumi régészeti leletek, 3000-4000 éves kurgánok sokasága jelzi a rézkori nagyállattartó népek sűrű jelenlétét, azonkívül feljegyzések és az élő emlékezet is a transzhumáló, legelőváltó pásztorkodás művelőinek egyik utolsó menedékeként tartja számon a Hortobágyot. Az ezt követő időszakból hiányoznak az írásos feljegyzések, régészeti leletekből azonban kiderül, hogy a térségben a legeltetéses állattartás maradt a fő gazdálkodási forma.
A szocialista rendszerben állami tulajdonná vált a hortobágyi puszta legnagyobb része, amely ekkortól már nem Debrecen külterülete, hanem jelentős részben Balmazújvárosé volt. Az 1966-ban önálló településsé vált Hortobágy mintegy 28 ezer hektáros külterülete a klasszikus értelemben vett Hortobágyot, „a Hortobágy mellyékét” nem foglalja magába.
A szocializmus évtizedeiben még mindig nagy jelentősége volt a legeltetésnek. Ekkor a marha helyett a juhtartás vált uralkodóvá, és ezekben az évtizedekben mentették meg a gazdasági jelentőségüket veszített hagyományos, a helyi feltételekhez alkalmazkodott háziállatfajtákat, a hortobágyi racka juhot, a magyar szürke szarvasmarhát és a nóniuszt. Ezekben az években zajlott a Hortobágy átalakításának legnagyobb szabású kísérlete is, melynek során a „szík termőre fordítása” érdekében az ősgyepeket tízezerhektár-számra szántották fel és alakították rizsfölddé, illetve öntözött kaszálórendszerré.
A többször jelentős mértékben megváltozott jogszabályi környezetben mindig a gyepek megfelelő létszámú, fajú és fajtájú legelő állattal való ellátására törekedett, kezdetben természetvédelmi kezelőként, tanácsadóként, a nemzetközi közvélemény figyelmét ráirányítva, később természetvédelmi hatóságként, majd – mint jelenleg is – állami tulajdonú vagyonkezelőként.
A Hortobágy mintegy 60 ezer hektáros nemzetipark-igazgatósági kezelésben lévő területét körülbelül 500 gazdálkodónak adják haszonbérbe, ahol az igazgatóság szabályozza a legeltetést, a természetvédelem szempontjai szerint. A jelenleg hatályos haszonbérleti szerződések értelmében a Hortobágy jelentős részén átlagosan 0,5 állategység/hektár a legeltetési erély, sok esetben természetvédelmi szempontból kedvezőbb fajok, fajták tartását támogatva. Ez az állatmennyiség biztosítja a szükséges mértékű legeltetést és taposást azon élőlények számára, amelyek hosszabb ideje alkalmazkodtak a jelentős gyephasználathoz, míg a terület adott részein fontos az ettől alacsonyabb mértékű legelőhasználat. Helyenként a hasznosítás tér- és időbeli korlátozása, illetve hiánya szolgálja egyes természeti értékek érdekét.
A legeltetés – a környezeti tényezők mellett, tekintve több évezredes, kvázi földtörténeti léptékű folyamatosságát – a gyepek élővilágának alakulására is igen nagy hatással van. A nagymértékű legeltetés hatására a növényzet alacsonyabbá válik, és olyan növényfajok válnak uralkodóvá, amelyek elviselik a rendszeres rágást és a taposást. Megnő az alulról növekedő, évelő egyszikű fűfélék aránya, a fák, cserjék megritkulnak, csak a jószág által ritkán járt pusztarészeken tudnak akkorára nőni, hogy a legeltetés már nem árt nekik. Még szembetűnőbb az időszakosan vízzel borított területek növényvilágának megváltozása: itt a magas növényzet látványosan visszaszorul, helyét a vízen, illetve vízben úszó növények foglalják el. E területek kiszáradása esetén pázsitfűfélék terjednek el, vagy a száraz időszakra növényi borítás nélkül maradnak.
A változatos élővilág a legkülönbözőbb táplálékigényű parti és vízimadárfajok sokaságának biztosítja az életfeltételeit. A vizes élőhelyek a Hortobágy legféltettebb madarainak adnak otthont, köztük a bíbicnek, a piroslábú cankónak, a nagy godának, a gulipánnak és a gólyatöcsnek.
Érdemes szót ejteni arról is, hogy a XX. századi globalizáció távoli kontinensek növényfajainak megjelenését eredményezte. Bizonyos növényfajok – özönnövények – a Kárpát-medence egyes élőhelyein – a környezeti feltételekhez az őshonos fajoknál jobban alkalmazkodva – gyors szaporodásnak indultak, és a puszta bizonyos részeit megállíthatatlan rohammal vették be. Ahol elszaporodnak, ott hosszú időre megváltoztatják a terület képét, mikroklímáját. Zsombékosok, rövid gyepek helyén cserjések alakulhatnak ki, akár egyetlen fajjal, mely gyakran az amerikai eredetű gyalogakác, de gyepek helyén csenevész erdő is kialakulhat amerikai kőrisből vagy keskenylevelű ezüstfából. A cserjésedés, az idegenhonos növényfajok terjedésének megakadályozására, visszaszorításra is a megfelelő állatfajjal történő legeltetés a kipróbált és legalkalmasabbnak bizonyult módszer.
A legeltetés legfontosabb tényezője az ismert székely viccben a „helyhatározó”*, az ember, a pásztor. A pásztorság az 1980-as és ’90-es éveket, az állattartás hanyatlásának időszakát leszámítva megbecsült foglalkozás volt a Hortobágy környéki településeken. A pásztorcsaládok a mai napig számon tartják egymást, akkor is, ha a gazdasági átalakulások során más hivatáshoz sodorta őket az élet. Tartják a pásztorság hagyományait, apáik, nagyapáik viseletét máig büszkén őrzik, illetve hordják és használják is. Ugyanúgy birtokában vannak az állattal való bánás sokszor veszélyes és mindig nehéz tudományának, és végzik is, télen-nyáron, esőben, szélben és hóban.
Az állatok mellett magas szintű szakértelmet és komoly fizikai erőt igénylő feladat például az elletés, az állategészségügyi kezelés, a terelés, amiket csak az a fiatal tud eredményesen elsajátítani, akit – a helyi mondás szerint – kétéves korában már fellökött a tehén. A pásztorság megbecsülésének erősítését szolgálja a sok hortobágyi és környékbeli pásztorünnep. A helyi idegenforgalom egyik legfontosabb attrakciójának is a szürkegulya vagy a rackanyáj mellett álló pásztorok és a lóháton nyargaló csikósok számítanak.
*– Mondd csak fiacskám, ebben a mondatban: „A pásztor a mezőn legelteti a nyájat”, melyik a helyhatározó?
– A pásztor.
– Nono! Már hogy lenne a pásztor a helyhatározó?
– Azért, mert a pásztor határozza meg a helyet, hogy hol legeljen a nyáj!
