Apró jelekből vettük észre, hogy a kecskelégyott sikerült. Az addig makrancos, olykor zabolátlan bak kicsit lecsendesedett, a korábban kamaszosan viselkedő lányok komótosabbá váltak. Megtörtént, hogy Mihály szerelmes pillantásokkal kísérte amazok ringó járását, majd ami korábban sosem, hogy a hím a fejét hosszan nyugtatta az egyik nőstény hátán. Összebújtak, nincs ezen mit cizellálni.
Az erősebb jelek február vége felé érkeztek. Határozottan mozgott Pötyi és Meki hasa, olykor egészen hullámzón, máskor pedig mintha kis patanyomok dudorodtak volna ki az oldalsó traktusokban.
A Pötyié mintha hamarabb duzzadt volna meg, és nagyobbra is növekedett, amiből azt sejtettük, nála korábban kezdődik az ellés.
Zimankós március reggelen arra ébredtünk, hogy az istállóban a lányokon kívül egy gida is fekszik. Látszólag árván, mindkét anyától azonos távolságra, ám míg Meki állt, addig Pötyi a mélyalmos szalmán feküdt. Ebből a mi tapasztalatlan, „elsőkecske-elletős” agyunk azt a következtetést vonta le, hogy a kicsi az övé.
Vártuk, hogy történjék valami, de nem történt semmi. Az anyakecske merev fejjel nézett maga elé, a kicsi egy másik sarokban mekegett – mit mekegett, magas hangon sírt – keservesen. Kétségbeesve próbáltuk tőgy alá tenni a lábizmait épp csak keresgélő kis bakot, tudva, hogy az ilyenkor kiszopott föcstejnél és a benne lévő tápanyagnál semmi sem védi meg jobban az egészségét, de hiába.
Órák teltek el, nem őrködtünk ott minden percben, de amikor visszatértünk, arra lettünk figyelmesek, hogy Meki, vagyis a másik kecske duzzadt pérájából véres nyálka lógott, amiről mi – ennél zöldfülűbbek már úgysem leszünk! – arra következtettünk, hogy itt is hamarosan kis kecske bukkan elő. Már nem emlékszem, honnan jött az isteni sugallat – de a pánikhangulatot mi sem jellemzi jobban, minthogy ehhez is el kellett telnie némi időnek –, amikor a homlokunkra csaptunk.
Összekevertük az anyákat! Visszavittük hát a kiskecskét az eredeti ólba, ahol pár rogyadozó lépés után reszketeg, de stabil lábakon állva szopni kezdett halk cuppogással, s ezzel egyidőben az anyja is abbahagyta a folyamatos mekegést, amivel nekünk akarta értésünkre adni, mennyire szerencsétlen, kétbalkezes kezdők vagyunk.
Pötyi sorsa már nem vett ilyen jó fordulatot. Nehéz ikerellése lett, amelyet ő maga nem élt túl, és belepusztult az egyik kiskecske is. Őt ugyan megpróbáltuk még mesterségesen táplálni, de olyan erőtlenül szopta a cumit, mint akinek nem akaródzik itt maradni ezen a világon.
Állatkórházba rohan, akár vasárnap délelőtt is, pokrócba bugyolálja a kiskecskét, és ott várakozik kutyák és cicák között a néha-néha panaszosan bégető, de inkább szótlan és hallgatag kéttenyérnyi kis gidával, hogy aztán a rendelőben szembesüljön az orvos barátságos, ám kissé szánakozó tekintetével.
A kis kecske a nappaliban egy kelengyés háncskosárban valamivel éjfél előtt lehelte ki a lelkét. Reggelre meghalt az anyja is, noha este még oxitocin-injekciót adott neki az állatorvos, arra gyanakodva, hogy a szülés során bennmaradt valami, ami a rosszullétét okozza. Sosem tudjuk meg, mi volt a baja, boncolásra nem került sor: talán a takarmányban bújt meg mérgező növény – bár a többi állat is ugyanazt ette, mégse lett bajuk –, talán eleve kevésbé volt életképesebb a halvány szőke Pötyi, mint a mélybarna, az alpesi jegyeket határozottabban hordozó Meki – a sprődebb megmaradt, az érzékenyebb elpusztult.
Ebben sem volt tapasztalatunk, egy-két elhullott csirkével, kacsával még megbirkóztunk, de egy hatvan-nyolcvan kilós állatot hogyan ássunk el egy kertben, erre még nem volt példa. Ráadásul úgy, hogy ez év március elején nem voltak ritkák a reggeli mínuszok, s a föld fagyott volt.
A faluban nincs úgynevezett dögkút – ha egyáltalán még létezik ilyesmi bárhol is –, ezért a tizenöt kilométerrel odébb lévő városból rendeltük meg az állati hulladékokat elszállító zárt kisautót. A „megsemmisítés” díja tizedannyiba került, mint a fuvar, s noha nekünk is van egy kisteherautónk, mégis a külsős céget választottuk, bizonyára érzelmi és nem anyagi okokból. Hogy az érzelem mennyit számít mifelénk: azon az éjjel, amíg az udvaron egy zárt, nagy műanyag tartályban elszállításra várt Pötyi és az elhullott gida, óriás schnauzer kutyánk nem az óljában aludt, hanem mellettük, mintha őrizte volna az álmukat.
Erre mondják a bölcs öregek, hogy amelyik kecske megbetegszik, azt hagyni kell, mert vagy meggyógyul magától, vagy a gyógyszer sem segít rajta. Azóta már tudjuk, nem kell mindig állatorvost hívni, mert ha van a közelben egy tapasztalt juhászember, sokkal többet tud segíteni.
A legfőbb problémát azonban ekkor még nem oldottuk meg: ott maradt egy árva gida, akinek etetéséről immáron gondoskodni kellett. A másikat szépen táplálta az anyja, öröm volt nézni, hallgatni a lelkes cuppogást, és napról napra látni, miként növekszik a kis bak.

Nos, erre kivettünk pár nap szabadságot, munka mellett nehéz lett volna elképzelni a folyamatos pesztrálást. Előbb az első variációval próbálkoztunk, de sokra nem mentünk vele. Ahogy közelítettünk az „idegen” jószággal, Meki folyamatosan odébb táncolt, ráadásul a kicsi közben nyeklett-nyaklott, saját lábán is nehezen állt, úgyhogy tartani kellett, hogy elérje a táplálék forrását. Eközben, hogy az anyakecskét valahogy egyhelyben marasztaljuk, kedvenceit: száraz zsemlét, préselt füvet tettünk elé, de ezzel sem mentünk sokra. Fejni hasonló okból nehezen sikerült, bár ebben közrejátszott, hogy életünkben nem fejtünk még ezt megelőzően – vagyis tehenet igen, nagyon régen, gyerekkorban, akkor is csak próbaképp. Úgy terveztük, hogy ezt majd megtanuljuk az alatt a nyolc hét alatt, amíg az anya amúgy is szoptat. Mentort is szereztünk, szakkönyveket is bújtunk, de most hirtelen, egyszerre szakadt ránk a baj.
Elég hamar feladtuk, a tej nagy része a földre ment, ami meg nem, azt később Meki sodorta ki a kezünkből.
Eljött hát az ideje, hogy cumisüveget vásároljunk. Érthetetlen okokból sem az állatpatikában, sem a takarmányboltban nem tartottak kecskeszoptatásra alkalmas üveget és cuclit, így saját magunk barkácsoltunk először pipettából, aztán egy erősebb gumikesztyű egyik ujjából, de nem mentünk vele semmire.
Ezeket szépen sterilizáltuk, kifőztük, ahogy régen tanultuk, s felkészültünk a következő napok kihívásaira, amelyek nemcsak mozgalmas nappalokba, de álmatlan éjszakákba, s eközben mindig újabb és újabb kérdésekbe torkolltak.
Például abba, honnan fogunk egyáltalán tejet szerezni ennek a mi kis árvánknak?