Az Amerikai Egyesült Államokban egyre több gazdálkodó tapasztalja meg, hogyan segíthet a megfelelő kerítés távol tartani az éhes vadakat az értékes állatállományuktól. Különösen igaz ez Wyoming és Idaho államokra, ahol az elmúlt évtizedekben hasznos gyakorlati tudás halmoztak fel a gazdálkodók – ez vették górcső alá az Utah Állami Egyetem kutatói.
„A vadkerítésekkel kapcsolatos tanulmányokból sokszor hiányzik a józan paraszti ész” – idézi a Phys.org Julie Young-ot, a Quinney Természeti Erőforrások Főiskoláján működő Vadvilági Erőforrások és Ökológiai Központ kutatóját. „Szerettük volna csökkenteni az anyagi és szociális terhét annak, amit a visszatérőben lévő vadállat populációkkal való együttélés jelent, de ehhez szükség volt a gazdák tapasztalataira is.”
Minden lehetséges opciót figyelembe véve, beleértve a kerítések anyagát, elhelyezését és logisztikáját is, a csapat olyan stratégiát szeretett volna felkutatni, ami a lehető legjobb esélyeket biztosítja a sikerhez.
Ehhez olyan gazdálkodókat kérdeztek meg, akik évtizedeken át az ember-vadállat konfliktusok frontvonalában „küzdöttek”.
Young olyan találkozót szervezett, ahol az állattenyésztők, vadőrök és egyetemi kutatók találkozhattak. a résztvevők megtapasztalhatták a kerítések kialakítását a gyakorlatban, különböző szempontok alapján: a hobbifarmoktól kezdve a gyümölcsösökön és méhészeteken át, egészen a nagyobb tehenészetekig. A kutatóknak lehetősége volt megismerkedni a különböző kerítés építésekre vonatkozó szabályozásokkal bizonyos legelőterületeken, ami elgondolkodtatta őket a saját kutatásaik elfogadhatóságáról és gyakorlati megvalósításának lehetőségéről.
Ahogy a kutatási projekt kezdett formát ölteni, átadták a terveket a gazdálkodóknak véleményezésre.
„Az eredeti kerítés tervek csak arra koncentráltak, hogy megakadályozzák a növénytermesztő területek, jószágok és a vadállatok közötti konfliktusokat. Az emberek biztonsága fölött pedig valahogy elsiklottunk.” – vallotta be Rae Nickerson, a kutatás társ-szerzője, a Vadvilági Erőforrások és Ökológiai Központ Ph.D. hallgatója.
De ezek a kerítések gyakran a lakóházak közelében épülnek, jöttek rá a kutatók, és az emberi biztonságnak is fontos szerepet kell kapnia.
„Néhány új dolog, amit megtanultunk, rugalmasságot várt el a rendszertől” – mondta Nickerson. „Azonban ez egyedülálló módot kínált a megközelítésünk prioritásainak meghatározására. Tényleg kihasználta a sokféle tudás és tapasztalat nyújtotta előnyöket.”
A kutatók, akik ezzel a témával foglalkoznak gyakran megelőző stratégiát követnek, és csak a ragadozók ökológiáját veszik figyelembe, ami a termelők esetében nem az egyetlen szempont. A kutatók szembesültek vele, hogy nem csak az a lényeges, hogy hogy és milyen kerítést építenek, hanem szükség van anyagi forrásokra is ehhez, illetve az adminisztrációnak is rugalmasnak kell lennie. Azoknak a gazdaságoknak, amelyek növekvő ragadozó populációk közelében működnek, gyorsan kell információkat kapniuk a helyzetről, mielőtt az irányítás kicsúszik a kezükből.
A tudósok azt tervezik, hogy a kutatás végeztével azt is megosztják, melyik stratégiák nem működnek már.
„Sokszor a legkecsegtetőbb és innovatívabb eszközök nem jutnak el a menedzserekig és gazdálkodókig, mivel senki nem rögzíti vagy osztja meg ezeket.” – mutatott rá Young. „Azok az emberek, akik új és innovatív eszközöket fedeznek fel a vadonélő ragadozók távoltartására a haszonállatoktól, terménytárolóktól vagy méhkaptáraktól sokszor nem találják meg a megfelelő kommunikációs csatornákat, hogy másokkal is megosszák sikereiket.”
Szóbeszéd útján is terjedhetnek ezek az információk, tette hozzá a tudós, de sokan földrajzi viszonylatban vannak elszeparálva a többi termelőtől, akik ugyanilyen kihívásokkal küzdenek. A kutatócsoport tovább fogja vizsgálni a nem halálos eszközök hatékonyságát a vadonélő állatokkal való konfliktusok csökkentése szempontjából, valamint igyekeznek feltérképezni a legjobb gyakorlatok terjesztésének módját, hogy minél több gazdához eljussanak ezek.
