Végtelenül elfoglalt ember lévén, nagy hálával tartozom neki, hogy fogadott irodájában és beszélgetett velem (1. kép). Elsősorban mint „méhész embert” mutatnám be miniszterünket.
Nem is gondoltam volna, hogy kérdésemre élete egyik legmeghatározóbb élményét meséli el, amely miatt, amíg él, mindig méhész marad. Még kisgyermekként, nagyapja méhészetében kérdezte meg, hogy „milyenek is?” a méhek. Nagyapja „tanácsára” közel hajolt a kaptárhoz, és befújt a kijárónyíláson. A méhek kijöttek, és néhány szúrást is kapott – így ismerkedett meg velük. Jelenlegi méhészete 150 családból áll, ½ NB rendszerű kaptárakban (2. és 3. képek). Amióta államtitkár, majd miniszter lett, főleg családjának többi tagja végzi a munkák zömét a méhesben, de a vándoroltatásból ő is kiveszi a részét. Hosszúra nyúló munkanapjai mellett csak az esti vándorlásban való részvételre, segítségnyújtásra marad ideje.
Mivel a miniszterség nem tart örökké, a későbbiekben nagyobb állománnyal tervez dolgozni, amelynek kisebb részével vándorolni fog, a nagyobb része pedig állóméhészet lesz, azokból fog szaporítani, és méhcsaládokat szeretne értékesíteni.
(A 4. képen a miniszteri dolgozószobából nyíló teraszon elhelyezett méhcsalád látható, amelyből miniszter úr egy nagy mézkoszorús keretet emelt ki.)
Kértem, meséljen jó vagy rossz élményeket a méhészetből. Életének egyik legmegrázóbb emléke a Hanságból való, a jágerkender (aranyvessző) virágzása alatt. Ekkor már négy-öt éve méhészkedett, úgy negyven családdal. Talán a kedvezőtlen tényezők egybeesése miatt, mint az erős virágillat, a hordástalanság, a rossz időjárás, de a kis méhesben óriási rablás alakult ki. Mindössze öt méhcsalád élte túl. Amikor az ember a saját keze munkáját – esetében azt a méhest, amelyet abból a két családból fejlesztett fel, amit a mentorától kapott, miután sokáig segíteni járt – látja tönkremenni, az nagy, felejthetetlen fájdalommal jár. És ezt láttam is miniszter úr szemében, miközben elmesélte a szomorú történetet. De mesélt örömteli pillanatokról is, mint például amikor sok évvel ezelőtt családjával egy hatalmas, piros szalaggal átkötött kaptárral ajándékozták meg apósát, aki azóta is méhészkedik.
A hosszú évek tapasztalata hozta azt, hogy a vándorlást saját kisteherautóval oldják meg, kézi rakodással, amelyben a fia mai napig segít, bár volt rá eset, amikor inkább a focit választotta, de idővel megértette, hogy a család jóléte és anyagi biztonsága szempontjából a méhészetben végzett munka nagyon fontos. Ebben a családi méhészetben mindenki kiveszi a részét a munkából azzal, amiben a legjobb. Igen, miniszter úr e témában kifejtett véleménye is alátámasztja azt, hogy hazánk méhészeti ágazatában mennyire fontos a családi összetartás. A családi méhészkedés egy életforma, nem pedig egyszerű munkahely. Főleg ott sikeres a méhészeti vállalkozás, ahol a család minden tagja részt vesz a munkában, és nem kell külön magyarázni, hogy mit miért és mikor teszünk.
Megkérdeztem, hogy a kezdőknek milyen tanácsot adna.
Röviden ennyit válaszolt: „Szeresse, amit csinál.” Ha valaki csak kényszerből csinálja, abból a legtöbb esetben kudarc lesz. Eszébe jutott, hogy
a korábbi fiatal gazda támogatásoknál sok olyan ifjú kezdett akár több száz családdal méhészkedni, akik nem tudták, hogy valójában mit jelent ez a szakma, így nem tudták megszeretni sem. Sajnos, sok induló méhész vállalkozás végződött csúfosan.
Ez egy olyan foglalkozás, amely valójában hivatás. Ha valaki kényszerből csinálja, csak a nehézségeket fogja látni. Miniszter úr hozzátette még: ha valaki most kezd el méhészkedni, mindenképpen mentornál tegye, így kiküszöböli a kezdeti nehézségeket, és amikor hobbiszinten már egész jó eredményeket ér el, akkor vágjon bele a nagyüzemi méhészetbe. A méhészek eddig, a régmúltba visszagondolva, már sok nehézséget legyőztek. Régen a viasz volt az egyik fő termékünk, amit értékesíteni lehetett, de ezt az olaj megjelenése szinte feleslegessé tette. A cukor megjelenésével pedig az addig édesítőszerként keresett méz veszített hatalmasat az értékéből, de az atka megjelenése óta sem „sétagalopp” az életünk. A méhészeknek az akkori változásokra is volt válasza, a mostani helyzetre is lesz megoldás. Hosszú távon mindenképpen a több lábon állás lehet a jövő a méhészetben is – mondta a miniszter úr.
A következő kérdésem úgy hangzott: ha most 2032-ben beszélgetnénk, mit tudna mesélni az elmúlt tíz évről? Vagyis milyen jövőképét látja a magyar méhészetnek? Erre válaszul kifejtette, az egész méhésztársadalom átalakulóban van.
Nagyon széles a paletta, ahol még labdába rúghatunk úgy, hogy közben ugyanúgy méhészek maradunk. A virágpor, viasz, méz különféle termékként való értékesítésén túl az egyik lehetőség az lenne, ha méheket exportálnánk, hiszen egyre több ország küszködik a beporzással. Például Kanada 30-40 százalékkal kevesebb méhcsaláddal indul egy-egy komolyabb tél után. Néhány éven belül el lehet képzelni, hogy magyar méhek végzik azt a beporzást külföldön, amelynek hiányát arrafelé már kezdik érezni. Itthon pedig még csak ott tartunk, hogy talán mostanra sikerült leállítani a gazdáknak azt a szándékát, hogy kaptárpénzt szedjenek a méhészektől csak azért, mert kitelepülnek. Az erdészetekkel is folyt és folyik az egyeztetés arról, hogy szabad utat adjanak a méhészeknek az akácosok, hárserdők látogatásánál. A személyi jövedelemadó alóli mentesség remélhetőleg fennmarad a következő tíz évben is, mert ez fontos üzenet az egész világ számára, hiszen mi, méhészek annyit teszünk hozzá a biodiverzitás, az ökoszisztéma fennmaradásához, mint senki más. Igaz, az arany karórának mi csak a legkisebb fogaskereke vagyunk, de ha ez kiesik, az egész óra működése leáll. Ezért jól kell tartani ezt a legkisebb fogaskereket is, hogy az egész rendszer jól működjön.
A beporzói tevékenységet a többi mezőgazdasági ágazatnak díjaznia kell, ami előrevetíti, hogy ne a méz legyen a legfontosabb bevételünk, sőt az „csak” másodlagos legyen.
Ezt a cikket, illetve majd a cikksorozat többi írását is úgy szeretném befejezni minden alkalommal, hogy idézem a megkeresett személy szavait, amellyel felvázolja az általa fontosnak tartott elvet. Ezzel a mondattal köszönök el, és köszön el a kedves olvasótól dr. Nagy István agrárminiszter: „Dolgozni csak úgy érdemes, hogyha az ember szereti, amit csinál, mert ha szereti, akkor minden nehézségen úrrá tud lenni, akkor jönnek az új ötletek, könnyebbé válik a munka. Az új gondolatokból tud olyan újításokat is végrehajtani, amelyek a feladatát könnyebbé teszik, és ha szeretve dolgozunk, nem is fáradunk el, mert örömmel tesszük a dolgunkat. Számomra a méhészet nem csak tennivaló – amikor kimegyek a méhesbe a napi feszített munkámból, és hallom az erdő csendjében a méhek zümmögését, látom a szorgalmukat, és rácsodálkozom a méhek csodás világára, akkor minden gondomat képes vagyok elfelejteni.”
