Az első alkalmazottakat Nyitrára vitték néhány hónapos gyorsképzésre, hogy legyen valami elképzelésük a szakmáról.
A ’90-es évek elején sok kis pékség jelent meg, keresték a piaci réseket a nagy szocialista kenyérgyárak árnyékában. Lévai Leonárd szülei egy szabad területen építettek fel mindent a nulláról. A kezdeti időszakot Leonárd hullámzónak írja le, jobb és rosszabb évek váltakoztak. Termékeiket nehéz volt eladni, mert hirtelen nagyon sokan lettek a piacon, a boltok kemény feltételeket támasztottak, és az egyetlen akkori szlovákiai üzletlánc fizetőképességével is gond volt. Akkoriban a pékek vagy áron alul adták el termékeiket, vagy sehogy, vagy várniuk kellett a pénzükre. Később megjelentek a nagy külföldi üzletláncok, amelyek fizetőképesek voltak ugyan, de nagyon leszorították az árakat.
Ma húsz ilyen egyszerű boltot üzemeltetnek, valamint van négy mozgó árusítóhelyük, amik átalakított járműveket jelentenek. Ezek faluról falura járnak hetente kétszer, oda, ahova stabil boltot kihelyezni nem érdemes. Az a tapasztalatuk, hogy egy községben legalább háromezres lakosságra van szükség egy kis pék szakbolt eltartásához.
Az utóbbi években, elsősorban kisvárosokban, komoly pékbolttá alakítottak egy-két árusítóhelyet, ahol egy kávét vagy reggelit is el tudnak fogyasztani a vendégek, sőt, újabban akár helyben, frissen sütött pékárut is. Arra törekednek, hogy minden évben egy-két faházat komolyabb, falazott bolttá építsenek át. Legújabban pedig regionális piacteret is kialakítottak a helyi termelőknek a pékboltok mellett, egyelőre Nagymegyeren és Vágsellyén van ilyen.
Mindehhez persze jócskán bővíteniük kellett a kínálatot. Jelenleg 130 féle terméket állítanak elő. Naponta kétszer sütnek, és a boltokba is naponta kétszer szállítanak friss árut, reggel hatra és délután kettőre.
Ahogy Leonárd mondja, ő beleszületett a pékszakmába. Nem volt választása. Agrármérnökként végzett, mégis az lett a meghatározó, hogy szülei már az egyetem alatt bevonták a munkába.
Az iskola után a család kis szállodáját vezette. Egy idő után a szállodát bérbe adták, hogy teljesen a pékségnek szenteljék figyelmüket. Leonárd 2010 óta dolgozik a pékségben, amikor elkezdték a bolthálózat kiépítését. A hálózat az édesapja ötlete volt. Kezdetben nem nagyon hitt benne, de az első bolt gyorsan megmutatkozó eredményei meggyőzték.
A vállalat fejlődését talán az alkalmazottak számának a növekedésével lehet szemléltetni a legérzékletesebben. 1993-ban nyolc alkalmazottal kezdték, 2010-ben 18-an voltak, most 110-en vannak. Ebből 48-an a kisboltok eladói. Manapság a 2010-es forgalmuk majdnem harmincszorosát bonyolítják le.
Elmondja, hogy a saját boltoknak több előnye is megmutatkozott, azon kívül, hogy lerövidítik az ellátási láncot, azaz gyorsabban a pénzükhöz jutnak. Miután megnyitották az első boltjaikat a környéken, a helyi szövetkezeti bolthálózat felmondta az addigi együttműködést. De két saját boltjuk több terméket ad el, mint amennyit a komáromi járás 40 szövetkezeti kisboltjába szállítottak.
Másrészt egy üzletláncban nagyon nehéz a megszokott kenyérről áttéríteni a vásárlót. Egy saját boltban viszont lehet kínálni, könnyebb kóstoltatást tartani, új terméket bemutatni, könnyebb saját magukat eladni. Természetesen a termékportfóliónak változnia kellett, szélesebb kínálatra volt szükség.
Először is megduplázták a kínált termékek számát. Míg az üzletláncokba elsősorban kenyeret szállítottak, addig a saját üzletekben nagyobb a forgalom az apróbb péksüteményekből. Bár több velük a munka, de nagyobb a hozzájuk adott érték is, amit hajlandóak megfizetni a vásárlóik.
Leonárd kiemeli, hogy szinte az összes terméküket saját maguk fejlesztették.
Általánosságban a nagykereskedők különféle alapanyagokat szállítanak a pékeknek, a receptúrákkal együtt. Például a legtöbb pék nem túrót vesz tölteléknek, hanem készre bekevert túrós tölteléket. Így a pékek többségének a termékei ugyanolyan ízűek.
A saját fejlesztést azért is tekintik fontosnak, hogy a termékeik különbözzenek a konkurencia, úgymond, egyentermékeitől. Elmondja azt is, hogy az alapanyagok 90 százalékát a környékről szerzik be. Természetesen a liszt is helyi, a neves gútai malomból veszik. De helyi hentestől veszik a töpörtyűt, és helyi a darálatlan dió és mák is, ami a pozsonyi kiflijük tölteléke. Ez, természetesen, többletmunkával jár, viszont különleges ízvilágot és egyediséget ad a termékeknek.
Rákérdezek, hogy az elmúlt tíz évben tapasztalt-e változást a vásárlók ízlésében. A lakosságnál 2010-ben tetőzött a 2008-as pénzügyi válság. Akkoriban, többek közt az üzletláncok árnyomása miatt, nagyon leromlott a kenyér minősége. Mindenki az olcsóságra törekedett, rossz minőségű alapanyagokból és a lehető legrövidebb idő alatt gyártották a kenyeret. Akkoriban az üzletláncok olcsó pékáruval igyekeztek bevonzani a vevőket.
Sok tej- és húsüzem tönkrement, a pékek is lerongyolódtak. A multik csak ezután ébredtek rá, hogy nem lesz, aki beszállítson nekik, mert mindenkit tönkretettek.
Ez idő tájt jelent meg a piacon a Lebeco egy nagyon jó krumplis kenyérrel, csakhogy nem tudták eladni az árérzékeny piacon. Mindenki az olcsót kereste, és kívülről nem látszik a kenyéren, hogy jobb a minősége. Amikor megpróbálták a gyártási költség alatt kínálni, akkor meg a többi pék háborodott fel. Tulajdonképp ez adta a saját bolthálózat ötletét.
Amikor a vevők hazavitték a kenyeret és látták, hogy nem szárad ki pár nap alatt, hogy megvan a savassága, hogy nem penészedik, nem morzsalékszik, nem pottyan szét másnapra, elkezdtek sorakozni a vevők a kenyérért. Leonárd bevallja, hogy az győzte meg a stratégia helyességéről, amikor az első üzletükben, Gútán sor állt.
Visszatérve az ízlés változására, 2010 után az emberek elkezdték jobban keresni a minőséget, illetve a helyi termékeket. Még a multiknál is megjelentek jobb minőségű termékek. A covid-járvány egyik hozadéka a kovászolás újrafelfedezése volt. Természetesen már Lévaiék is készítenek vadkovásszal burgonyás kenyeret.
Az üzletláncokban intézik az emberek a nagybevásárlást, de a kenyeret inkább a parkolóban, egy kis pékboltban vették meg.
Az utóbbi időben viszont Leonárd úgy érzi, hogy az élelmiszerinfláció miatt a vevők visszatérnek a multikhoz, újra az olcsó árut keresik. Érezhető, hogy az emberek már inkább csak kenyeret vesznek, és a kisebb finom pékárun próbálnak spórolni.
Leonárd belátja, hogy pszichikailag is nehéz megállni egy jól ellátott pékboltban, hogy csak kenyeret vegyen az ember.
Az infláció érzékenyen érintette a vállalatot. Az alapanyagok és az energia ára 2021 nyarán kezdett emelkedni. A lisztet most az akkori duplájáért veszik, a zsiradékok, az olaj esetében 150 százalékos, a gáznál 600, a villanynál 300 százalékos áremelkedésről beszélhetünk. Ez teszi ki durván a költségeik 70 százalékát. A másik oldalon, a termékeiknél nem tudtak 35–40 százalékosnál nagyobb emelést elérni. Megérti, hogy a lakosság drágállja a kenyeret, de látni kell a másik oldalt is: a pékek ebből az inflációból nagyon rosszul jönnek ki.
Azok, aki a járvány alatt próbálkoztak a házi kenyérsütéssel, rádöbbentek, hogy nem is olyan egyszerű, és hogy mennyire munkaigényes a folyamat. Ők jobban megértik, hogy egy jobb kenyér kilogrammonkénti ára miért emelkedett 2 euróra, sőt, a vadkovászos kenyér 0,5 kilója miért kerül akár 3 euróba.
A beruházások zömét hitelből és támogatásokból fedezték. Sikeresen pályáztak szlovákiai kiírásokon is, legutóbb pedig a magyar állam Felvidéki Gazdaságélénkítő Programja keretében nyertek el nagyobb összegű támogatást. Ez utóbbiból bővítették a termelőüzemet a jelenlegi méretűre, és több technológiai eszközt vásároltak: levelestészta-gyártó sort, speciális olajos kemencét kiflisütéshez, dagasztógépet stb.
A beszélgetés végén, mivel igencsak erősködöm egy üzembejárás érdekében, Leonárd rábíz engem 76 éves édesapjára, Lévai Bélára, aki napi szinten felügyeli a gyártást. Az átgondolt technológiai folyamatok, a szorgos munka lenyűgöz. Mondom is a fiatalos öregúrnak, hogy van mire büszkének lenniük. Azt válaszolja rá, hogy harminc év munkája van benne, de mégis arra a legbüszkébb, hogy a fia viszi tovább az üzletet…
|