0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. április 17.

Pásztorok és hangszereik

A hazai pásztortársadalom zenéje mindig a magyar népzene szerves részét képezte, és zenei világa a 20. századig szinte érintetlen maradt.

A pásztorok nemcsak az időt múlatták hangszereikkel és hangkeltő eszközeikkel, hanem egyrészt gyakorlati jelentőségük volt a legeltetéses állattartásban, másrészt a zene által – és, természetesen, egyéb népművészeti kincsek megalkotásával – olyan gondolatokat is ki tudtak fejezni, amiket szavakkal nehéz lett volna megfogalmazni.

Érdekes, hogy a hangszerhasználat és az állatlétszám alakulása között szoros összefüggés mutatható ki.

Mi igazolja ezt a kijelentést? A válasz többrétű, ugyanakkor mégis nagyon egyszerű. Egyrészt a 18 – 19. században Magyarországon meglévő állatlétszámnak napjaink állatállománya csak a töredéke, emiatt egyre kevesebb pásztorra van szükség. Másrészt, minél kevesebb állatot tartunk, annál kevesebb hangszerre van szükség a nyájban vagy gulyában is. Ennek az a magyarázata, hogy minden hangkeltő eszköz, amit az állatokra aggatnak, vagy amit az állatok mozgatásához használnak tereléskor, egyben hangszernek minősül. Az állomány csökkenését tetézte, hogy a legeltetett állatfajták tartástechnológiájában is változás következett be, hiszen a pásztoroltató legeltetés egyre többet veszít jelentőségéből. Villanypásztorral körbekerített legelőkertek veszik át a helyét, amivel tovább csökken a juhászok, gulyások, csikósok és kanászok szerepe. Utóbbiakkal kapcsolatban meg kell említeni azt a sajnálatos tényt is, hogy a kanászok jelentősége szinte teljesen megszűnt, amit a fajtaváltásokkal együtt a tartástechnológiában bekövetkezett változások – istállóban történő hizlalás – és a makkoltatás tilalma véglegesen megpecsételtek.

A pásztorok által is használt népi hangszereket többféleképpen lehet csoportosítani, de a hangadás szerinti csoportosítás a legáltalánosabb.

Eszerint a hangszereket rezegtetheti a levegő (aerofon hangszerek, pl. trombita, kanásztülök, furulya, duda), megfeszített húr (kordofon hangszerek, pl. citera, cimbalom, tekerő, hegedű), kifeszített hártya (membrafon hangszerek, pl. dob, köcsögduda), illetve vannak az önmagukban hangzók (idiofon hangszerek, pl. kolomp, csengő, pergő, láncosbot).

A pásztorok ősidőktől fogva benne élnek a természet örök körforgásában. A három legnagyobb ünnepi időszak – a karácsony, a húsvét és a pünkösd – mellett kisebb ünnepek és a gazdasági év jeles napjai is szigorúan meghatározzák az életüket. A hangszerek között akadt olyan, amelyek használati eszközként egész évben szolgálatban álltak, míg egyes hangszerek hangja az egyházi év rendje szerint hangosodott fel vagy halkult el, hiszen a nagyböjti és az adventi időszak a zajos mulatságok, a muzsikaszó tilalmát is magukkal hozták.

E cikk keretein belül természetesen nincs lehetőség a pásztortársadalom életét meghatározó összes hangszer bemutatására, de talán néhány eszköz ismertetése is kedvet ad ahhoz, hogy alaposabban megismerjenek egy több ezer éves kultúrát!

Az ismertetést egy olyan hangszerrel kezdem, ami az adventi időszak várakozásának a csendjét is megtörte.

Ez a hangszer a duda, amely varázslatos „ráncbaszedő” hangszernek minősült, amivel a kanász a legvadabb kan sertések nyugtalanságát is csitítani tudta vele. Tehát elsősorban kanászok használták, de a juhászok között is kedvelt hangszernek számított. Szegeden maradt fenn legtovább az a karácsonyi szokás, hogy az éjféli misére dudaszó kíséretében vonultak be a pásztorok, és egy bárányt adtak a miséző papnak. A duda tömlőjét eredetileg kecskebőrből készítették – innen a kecskeduda elnevezés –, de birka-, kutya-, borjú- vagy csikóbőrből is készülhetett. A dudának három sípja van, a dallamsípból és a kontrasípból álló kettős síp és az egyhangú bordósíp.

Szintén az aerofon hangszerek közé tartozik a furulya és a kanászkürt. Előbbi jellegzetes képviselője a Dél-Dunántúlon elterjedt hosszi furugla. Hossza az 1 métert is elérte, és öt hangképző nyílással rendelkezik. Az 1. képen látható, bodzafából készült furugla 90 centiméter hosszú, pereme csipkézett, a sípnál farkasfog díszíti. Alsó vége tízszögletű. Herman Ottó gyűjtötte Somogyban.

A kanászkürt, más néven a kondásduda főként kanászok szerszáma volt.

A 2. képen bemutatott kanásztülök szintén Herman Ottó gyűjtéséből származik. A magyar szürkemarha ökör szarvának felhasználásával készült kürt felületét simára polírozták, mindkét végére sárgaréz henger került. Érdekesség, hogy a pásztorok az állatok bal szarvát jobban kedvelték, mert azok jobban kézre álltak, lévén, hogy többségük jobbkezes volt. Ugyan jelzőeszköznek számított, de nem elsősorban az állatokat irányítására szolgált, hanem azok gazdáinak jeleztek, hogy ideje kiengedni az állatokat az utcára, mert a konda megérkezett és továbbindulna. A gazdák el is várták a portájuk előtt való kürtölést, mert egyfajta társadalmi rangot jelentett. A kürtök díszítésében két jellegzetes típus volt meghatározó. A Balaton-környékit pásztor- és betyárjelenetek uralták, amit virág- és állatábrázolások egészítettek ki, a Felső-Tisza-vidéki kürtökön viszont a növényi ornamentika használata volt a legelterjedtebb.

Vitathatatlan, hogy a pásztorok leggyakrabban használt, mindennapi hangszerei az idiofon hangszerek csoportjába tartoznak.

Az állatok nyakában lógó kolomp, a csengő és a pergő természetesen folyamatosan használatban volt, mert az év minden napján nélkülözhetetlenek voltak az állatok őrzésében. A vaslemezből hajlított és az éleken összeforrasztott kolompot elsősorban gulyások és juhászok használták. A vezérállat nyakába kötött kolomp hangja nemcsak a pásztor, hanem az egész gulya vagy nyáj számára meghatározó volt. A legnagyobb kolompok súlya a 8 kilogrammot is elérte. Csengőt főként lovak nyakába kötöttek, de a gulyások és a juhászok körében is kedveltnek számított. Egyfelől díszként, másfelől a kolomphoz hasonló módon jelzőeszközként funkcionált, viszont azzal ellentétben öntéssel készítették. Anyaga legtöbbször rézötvözet volt. Mind a kolomp, mind a csengő esetében a pásztor igyekezett a beszerzett pásztorkészségeket úgy megválogatni, hogy a hangjuk egymással harmóniában szóljon.

A kevésbé ismert pergőt növendék állatok nyakához rögzítették, de legelterjedtebben kutyáknál használták.

A pergő hangja egyrészt sötétben is jelezte a juhászkutya hollétét, másrészt megakadályozta az ebet abban, hogy vadászgatással egészítse ki nem túl kalóriadús kosztját, hiszen a pergőt hallva a vad messziről el tudott menekülni.

A pásztorhangszerek bemutatásának a végén következzen egy olyan eszköz, amelyről keveseknek jut eszébe, hogy hangszerről van szó, hiszen nem zenei élmény nyújtása volt az elsődleges feladata, hanem a jószág rendszabályozása. Ez az eszköz a csörgősbot, vagy más néven a láncosbot (3. kép). A mintegy 1 méter hosszú botra vaskarikákat vagy láncot tettek. Az így „megerősített” bot alkalmas volt arra is, hogy az engedetlenkedő jószágot a távolból is rendre utasítsa a gulyás vagy a kanász egy jól célzott dobással. Pár ilyen alkalom után már a láncosbot csörrenése is jelezte az állatnak, hogy hol a helye a rangsorban. Használata elsősorban a Szigetközben terjedt el.

A csörgősbot hangszerként való meghatározása már csak azért sem túlzás, mert zajkeltő szerepe több szakrális jellegű népszokásunkban is megkérdőjelezhetetlenné tette ritmushangszerként.

A karácsony utáni regöléskor, valamint előtte, az adventi időszakra eső betlehemezéskor is gyakorta használták országszerte ezt a pásztoreszközből hangszerré nemesedett szerszámot.

A duda, a hosszi furugla és a többi bemutatott hangszer mind ősi eszközei a pásztoréletnek. Az eszközök mindegyike megtalálható a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményeiben. Értékeink megőrzése és bemutatása utódainknak kötelességünk. Vigyázzunk múltunkra a jövőnk érdekében!

Nagy László

muzeológus

Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár

Forrás: Magyar Mezőgazdaság