Gondoljunk csak az üldözött városi galambokra, melyeket megpróbálnak kiszorítani a településekről, hogy ne piszkítsák össze az épületeket és a kőburkolatokat, ugyanakkor pedig milliókat érő luxus galambokat lehet kiállításokon vásárolni, melyeknek mindent megadnak tulajdonosaik…
A haszonállatok körébe tartoznak a munkára foghatók, mint a ló (igavonás), kutya (biztonsági feladatok), macska (rágcsálóirtás) és az étkezési céllal tenyésztett haszonállatok. A galambokat napjainkban általában a hobbiállat-kategóriába soroljuk, igaz, a húsgalambok haszonállatok, bár régebben sok más feladatot is elláttak e jó röp- és tájékozódó képességgel megáldott tollasok.
A történelem során több alkalommal fogták munkára a galambokat, és igen érdekes feladatokat bíztak rájuk. Napjainkban ez már csak a múlt, hiszen a műholdak és digitális technika nyugdíjba küldte őket. A tollas hírvivőket sokszor az otthonukhoz való ragaszkodásuk miatt kedvelték, hiszen a postagalamb bárhová kerül, onnan hazaindul. De még a légi fotózásban, vagy a vízi mentésben is segítségére voltak az embernek…
Volt nekünk „mezőző” galambtartásunk is
A korábban hazánkban is népszerű „mezőző” galambtartás érdekes szimbiózisa volt az ember és az állat együttműködésének, hiszen az ember zsenge galambhúshoz jutott úgy, hogy a félvadtartásban nevelt galambok takarmányuk jó részét a közeli mezőkről, gabonatáblákról beszerezték maguknak – tehát etetni sem nagyon kellett őket.
A galambok nagyon ragaszkodnak az otthonukhoz, ez volt az alapja a mezőző tartásnak, de nem csak annak… A postagalambok különös képességét, vagyis hogy nagy távolságokról is képesek hazatalálni, régen sok mindenre használták, és ma is ez adja a postagalamb-versenysport alapját.
Már az ókori Indiában és Egyiptomban is fejlett galambászélet zajlott, és ez a történelem későbbi koraiban is jelentős maradt, sőt egyre terjedt a világban.
Katonagalambok, kémgalambok, munkagalambok
A római légiókat hordozható galambházakkal látták el, hogy a hírvivő galambok a harcterek közötti kommunikációt biztosíthassák. A mozgó dúcok miatt (lévén azok mégsem voltak annyira fix pontok a madarak életében) az volt a követelmény, hogy 20-25 kilométerről találjanak vissza az állatok. A jelentőhüvelyek apró fémkapszulák voltak többnyire a galamb lábára erősítve, ebbe lehetett elhelyezni a kis papírt a szükséges információkkal. Később, követve a technika fejlődését, arra is volt példa, hogy a galambok hátára rádióantennát erősítettek.
Újra visszább ugorva az időben, az 1770-es években Londonban a napi sajtó valóságos hajszát folytatott egy-egy szenzációnak számító hír kapcsán. Az újságírók a galambokkal küldték be a szerkesztőségekbe ezeket, de a szerencsejátékok kisorsolt számai is sokszor légi úton érkeztek a lapokhoz.
1815-ben Nathan Mayer Rothschild londoni bankár a galambpostának köszönhetően duplázta meg a vagyonát, mert elsőként szerzett tudomást Napóleon waterloo-i vereségéről.
A postagalambokat az első és második világháborúban is használták. Harminckét galambot jutalmaztak Dickin-medállal, mely a Viktória-kereszttel egyenrangú, állatok számára adható legmagasabb rangú brit katonai kitüntetés.
Voltak ennél furább dolgok is…
Svájcban 1969-ig a galambtenyésztő egyesületek a hadsereg fennhatósága alatt álltak, és a galambok katonai szolgálatra kötelezett madarak voltak.
Kiképzésüket szervezetten, központilag irányították, és alapkövetelmény volt, hogy 100 kilométeres távról visszataláljanak a dúcba. Fontos szerepük volt hírvivőként, hiszen Svájc magas hegyláncai akadályozták az akkor már ismert rádiótechnika működését, ezért kellett a galambokat bevetni.
Hegymászókon segítettek, vérmintát szállítottak, vízből mentettek
Korábban, telefon híján a hegymászók az expedíciók során is mindig vittek magukkal galambokat, szükség esetén velük tudtak segítséget hívni. A hajósok ugyanilyen célra használtak galambokat a tengerparti országokban, hiszen ha valami (nem végzetes) baj történt velük, az elengedett galambok hamar a szárazföldre értek a hírrel.
Franciaországban, Lyonban az egyik kórházi hálózat még az 1970-es évek végén is használt galambokat, hogy a levett vérmintákat a mintavétel helyéről a laborba juttassák, hiszen a galambokat nem érintette a közutak csúcsforgalma, hamarabb megérkeztek a mintákkal, mint motorkerékpárral vagy autóval elindult kétlábú kollégáik.
Körülbelül 40 éve az USA haditengerészete vízből való kimentési feladatokra galambokat képzett ki.
A galambok 500 méter távolságból is észrevették a narancssárga színt.
Napjainkra a galambokat felmentették az ilyen jellegű munkakörök alól, ám egy-egy jó eredménnyel vagy kinézettel büszkélkedő példány igen nagy értéket képvisel, amikor gazdát cserél, azaz most más adja az értéküket.
Postagalambok: mások, mint mások
A hús- és díszgalambok mellett napjainkban is külön kategóriát képvisel a postagalambsport, olyan szempontból is, hogy esetükben sok generációra visszavezethető vérvonalakat is számon tartanak a tenyésztők. Egy-egy jó képességű, eredményesen versenyző postagalamb ára milliós nagyságrendű is lehet, így a tenyésztőknek ismerni kell a genetikai alapokat, precíz tenyésztési tervet kell követni, profi tartásmóddal és jó megfigyelőképességgel kell rendelkezni. Postagalambászokkal beszélgetve kiderült, hogy ha valaki ezek tenyésztésébe kezd, akkor legalább tíz év, mire eredményekre számíthat, mert előbb a tenyésztői rutint kell megszerezni. A galambokat röpteljesítmény alapján állítják párba, hogy az utódok is minél több eséllyel legyenek eredményes versenyzők.
Idős postagalambász riportalanyunk igen sok érdekességet felsorolt a postagalambász-sportról, az ő esetében is várni kellett arra, hogy első eredményeit, a 750 kilométeres távot hozzák galambjai, akik Drezda környékéről elengedve tértek haza.
Sokan ezért hagyják abba ezt a sportot, mert nehéz mind anyagilag, mind idegileg elviselni, ha a ragadozó madarak egy értékes galambot zsákmányolnak. Vendéglátónk emlékszik olyan évre is, amikor a kikelő 80 kis galambból őszre mindössze 7 darab maradt a ragadozó madarak támadása miatt. A galambok ugyan nem mennek messzire, de sajnos a héja házhoz jön…
A ragadozóknak nagyon jó szemük van, látják a galambok aerodinamikai képességeit, és vagy a leggyengébbre csapnak le a legbiztosabb zsákmány reményében, vagy a világosabb színűekre. A kékes vagy sötétebb galambok jobban tudnak rejtőzködni: ha felfelé repülnek, egyszer csak eltűnnek, mert színük beleolvad a környezetükbe, így több esélyük van a ragadozókkal szemben. Fehér postagalambokat jellemzően nem szerepeltetnek röpversenyeken, ezeknek az esküvői galambröptetésekkor van jelenésük. Ám mivel színük miatt könnyen áldozattá válnak, általában a dúctól nem messze és úgy engedik el őket, hogy szürkületig hazaérjenek.
Kicsit szerencsejáték…
A ragadozó madarak miatt Belgiumban az értékesebb madarakat csak a tréningek és versenyek idejére engedik ki, ezzel csökkentve az elhullás kockázatát, egyébként óriási, ház méretű röpdékben tartják őket.
Egy belgiumi vágóhíd tulajdonosa például meg akarta venni a szomszéd telket, hogy bővítsék a céget, de a fia a rábízott összegből egy postagalambot vett, amiből nagy veszekedés kerekedett. Ám a postagalamb olyan jól szerepelt a versenyeken – ahol fogadást is lehetett kötni rá, hogy egy éven belül visszahozta az árának az ötszörösét, tehát egy évvel később a telek is meglett, és még bőven maradt a pénzből is.
Nem mindenki ilyen szerencsés. Az egyik magyar tenyésztő járt úgy, hogy a Berlinből bajnokként hazarepülő galambját másnap kiengedte, hogy mozoghasson, ne legyen izomláza. Az előző nap értékessé vált galambot az udvaron vadászta le egy héja, mesélte a meghökkentő történeteket a galambász.
Nem olcsó mulatság
A postagalambversenyekre egész iparág épült, van, ahol teszttelepeket létesítettek, ahová a tenyésztők elküldik a galambjaikat, és bizonyos összegért évi 4-5 versenyen megröptetik. Ez azoknak a tenyésztőknek jó, akik önállóan nem versenyeznek. Persze ők is elvihetik a galambjaikat és hazaröptethetik, csak ezek az eredmények nincsenek hivatalosan lejegyezve. A hivatalos versenyeredményeknek a publikusságukban rejlik a lényegük, és az eredményeket elérő madarakat utána aukciókon értékesítik. A versenyeken a galambot a gyűjtési helyre szállítják. A gyűjtőhelyről tovább szállítják a madarakat a megadott versenyhelyre, ahol elengedik.
A röptávok a versenyeken 250-1500 kilométer közöttiek – ennyit egy nap alatt meg tud tenni a galamb, mely éjjel-nappal repül, de ideálisabb, ha reggel indul el.
A városi területek fényszennyezettsége rontja a madarak teljesítményét, ezért nem csak az egyre hosszabb távokra, hanem a fényszennyezettségre is érdemes edzeni a madarakat. Amikor hazaér a madár, akkor regisztrálják az időeredményét, ami, ha kiugróan jó, akkor akár doppingvizsgálatnak is alávethetik a bajnok szárnyast.
Melyek lesznek az eredményes madarak?
A tenyésztéshez azért is kell a sok éves tapasztalat, mert a tenyésztőnek meg kell próbálni úgy párba állítani a galambokat, hogy az utódokban a jó tulajdonságok erősödjenek, ám ez nem mindig sikerül. Vendéglátónk több mint 50 éves tenyésztői tapasztalata alapján, sok lehetséges tippet összegyűjtött, mi kell ahhoz, hogy egy postagalamb kiemelkedő versenyzővé válhasson. Világszerte sok nagypénzű ember játéka ez: ahogy már volt róla szó, a versenyeken fogadásokat kötnek, és minél eredményesebb egy madár, annál többet ér. Vannak, akik jól megélnek abból, hogy postagalambokat versenyeztetnek.
A versenyeken két cél van: hogy hazataláljon a galamb, és ezt minél rövidebb idő alatt teljesítse.
Egy postagalamb akár a 7 éves kort is meghaladva versenyezhet, de a többséget korábban tenyésztésbe fogják, ha értékes fiókák várhatók. Olyanra is volt már példa, hogy egy fiatal galambot megvásároltak egy tenyésztőtől akkor még jugoszláviai tenyésztők, majd a madár 10 év múlva visszatért oda, ahol annak idején kikelt. Mindezt úgy, hogy a kikelése és eladása között eltelt időben ki sem engedték a dúcból, tehát felülről nem ismerhette a lakhelyét. Ennek ellenére e rövid idő alatt valahogy rögzült benne, hogy a szülőházában jól érezte magát, és tíz évvel később, amikor lehetősége volt, visszatért oda – a gyűrűje alapján azonosították.
Félig rejtély, hogyan csinálják, de gondolkodnak
Korábban egy amerikai és egy japán kutató Nobel-díjat kapott az állatok gondolkodásának kutatásáért. A postagalamb is gondolkodik, és bár az agyának kicsi a térfogata, meglepően okos állat. A postagalamb 10 000 galamb közül is megismeri a párját. Sőt a galamboknak a színlátása és formaérzékelése is kitűnő.
Korábban az oroszok kingekkel végeztettek minőségellenőrzést egy golyóscsapágygyárban. A galambokat betanították, hogy a felületi egyenetlenséggel rendelkező, nem jó minőségű csapágygolyókat kiselejtezzék.
Voltak olyan galambok, melyek az olyan golyókat is rossznak ítélték, melyekhez korábban a munkások nem gumikesztyűben nyúltak. Azaz a galamb a golyón látta az ujjlenyomatot, és azt is kiválasztotta mint hibás darabot, mert az ujjlenyomatot felületi hibának azonosította.
A tájékozódás mellett a motiváció is lényeges
Egyes nézetek szerint a postagalambok a Föld mágneses mezejének csekély változásait használják ki a tájékozódásuk során. Német kutatók pedig a csőr felső részét fedő bőrben találtak egy összetett idegi struktúrát, amely kétféle vasoxidot tartalmaz. Ezek jelenléte és térbeli elhelyezkedése elegendő lehet ahhoz, hogy a csőr iránytűként szolgáljon.
Más kutatók úgy találták, hogy inkább a szaglásuk vezeti haza őket, és hogy a galambok „szagtérképeket” készítenek a környezetükről, ezt használják fel a tájékozódásukhoz. A szagjeleket az agyba szállító idegek átvágása után többségük nem talál haza, míg más galambok az agy mágneses mező változásait detektáló területeinek kiiktatása dacára is képesek voltak hazatalálni.
A versenyek eredményességét a madár képességei mellett az is befolyásolja, hogy mennyire motiváltak az egyes galambok a hazatérésben. A „természetes” módszer esetén a fészekbe való visszatérés és a fiókák nevelése jelenti a motivációt. Így mindkét nem tagjait versenyre lehet küldeni. Az „özvegyekkel” való versenyzés során viszont a hímet és a tojót az edzés és a verseny idejére elválasztják egymástól. Időről időre találkozhatnak, de csak oly módon, hogy abból szaporulat ne keletkezhessen. A pár egyik tagja, általában a tojó, a verseny idején otthon marad. Elsősorban a rövid és a középtávú versenyeknél hasznosítható a versenyzők erősebb törekvése, hogy a párjukkal újra találkozhassanak.
