A faj fennmaradása érdekében a család tagjainak igen bonyolult és összetett feladatokat kell ellátniuk.
Ha kiemelünk egy keretet a kaptárból, különféle méheket látunk. Néhányuk éppen akkor bújik ki a sejtből, színük fakó, halványszürke, szőrzetük összetapadt. Az éppen kikelt méhecske lassan mozog, rendezi szőrzetét. Kis idő elteltével körbejár néhány sejtet, és elkezdi életének első tevékenységét a családjában. Háromnapos koráig tisztogatja a sejteket, eltávolítja a viaszmaradékokat, segít társainak a sejtek széleinek lesimításában. Közben táplálkozik, erőt gyűjt következő nagy feladatához: az álcák táplálásához.
Ekkor már dajkaméheknek nevezzük őket.
Eközben folyamatosan és bőségesen kell virágport fogyasztaniuk, hiszen garatmirigyük csak így termelheti megfelelő mennyiségben és minőségben a méhpempőt. Az idősebb dajkaméhek feladata az anya táplálása is.
A méh tíznapos korában kezd beindulni a viaszmirigyek működése, amely szintén csak folyamatos és bőséges virágporfogyasztás hatására lesz megfelelő. A viasz apró pikkelyek formájában válik ki a hasi részen, amit a méh lépépítéshez használ fel, illetve építési lehetőség hiányában elhullajtja.
A viaszmirigyek működésének csökkenését követően, 18 napos koruk környékén már a kijárónál lesz feladatuk a méheknek. Minden rendben lévő család kijárójában megfigyelhető néhány méh, amely potrohát magasan felemelve és szárnyát rezegtetve áll. Ezek a Nasanov-mirigyükből olyan illatanyagot bocsátanak ki és terjesztenek szét, amely családjukra jellemző, amivel megkönnyítik a hazatérő méhek dolgát családjuk azonosításában. A kijáróban ezenkívül a szellőztetés és az őrködés is e korosztály feladatai közé tartozik.
A munkásméhek 18 napos koruk környékén, gyűjtő tevékenységük megkezdése előtt kezdenek megismerkedni kaptárjuk szűkebb és tágabb környezetével. Tájoló repülések során rögzítik magukban kaptárjuk helyzetét, formáját, a közelebbi és távolabbi tereptárgyakat.
A tájoló repülések a nap legmelegebb óráiban, napsütéses időszakban kezdődnek, amikor kaptárjuk felé fordulva, imbolygó mozgással ismerkednek környezetükkel. A tájoló repülések kezdetben rövidek és közeliek, később egyre hosszabbak és távolabbiak.
E főbb munkálatokon belül további szakosodás figyelhető meg, mint például a méhkenyérkészítés, a nektár átvétele, érlelése, raktározása és így tovább – ez szintén mind a belső munkások feladata.
Ez a munkamegosztás a jó korosztályegyensúlyú családokra jellemző, amelyekben az időszaknak és a család fejlettségének megfelelő arányban és számban vannak jelen a dolgozók. Amint zavar támad a család életében, a korábban megismert munkamegosztás érvényét veszti. Gyakran előfordulhat, akár például többszöri sikertelen anyacsere miatt, hogy sokáig nincs petézés. Miután helyreállt a rend, addigra a dajkaméhállomány, amelynek az álcák táplálása volna a feladata, elöregedett. Az álcákat márpedig etetni kell, ilyenkor az elöregedő, már gyűjtő korosztály újra beindítja garatmirigyének működését, és ismét dajkamunkát lát el.
Rohamos hordáskor gyűjtőmunkára indulhatnak belső munkások is. Megfigyeltek már kísérletek során ötnapos méhet gyűjtés közben, virágon. Tehát a munkamegosztás mindig a család helyzetének megfelelően alakul, ezért a méhek munkaideje rugalmas, munkabeosztása változó.
A nektár gyűjtése és érlelése.
A méhek olyan virágokat látogatnak, amelyek nektárjának cukortartalma legalább 10 százalék. A nektár víztartalma magas, 30–70 százalék közötti. Ebből kell a méheknek 18-20 százalék víztartalmú, 77-79 százalék cukortartalmú mézet előállítaniuk. A maradék 3 százalékot fehérjék, ásványi anyagok, vitaminok, enzimek, savak, inhibin anyagok, alakos elemek alkotják.
Az invertáz enzim az összetett cukrokat (répacukor) bontja egyszerű cukrokká (glükóz és fruktóz), a diasztáz enzim a keményítőket alakítja át cukrokká.
Kaptárjába érve, a méh a begyűjtött nektárt átadja az átvevőknek vagy közvetlenül a sejtekbe juttatja. Ezután az érlelők felszívják a híg nektárt, szájnyílásukban mozgatják, közben további enzimeket adnak hozzá, lenyelik mézhólyagjukba, majd visszajuttatják a sejtekbe. Ezt ismételgetik, miközben a sejtekben vékony rétegben szétkenik. Szárnyukkal olyan erős légáramlatot keltenek, hogy a felesleges víz hamar elpárolog, és ott marad a beérlelt méz. Az érlelési folyamatot akkor lehet befejezettnek tekinteni, amikor a lépsejtekben összegyűlt mézet a méhek viaszfedéllel lezárják.
A virágpor gyűjtése.
A virágport gyűjtő méh a szőrzetére tapadt virágporszemcséket lábai és rágói segítségével szájnyílásához juttatja, ahol a rágótövi mirigyének váladékával nedvesíti. A már kellően tapadó virágporszemcséket hátraadja a második pár lábához, ezek pedig a harmadik pár lábán lévő kosárkákba tapasztják. A méh a lábaival megformázott virágporcsomókat a kaptárba viszi.
A méhkenyér.
A méhkenyér elnevezés találó, mert ez valóban a méhek alapeledele. Készítése során a friss virágport a méhek fejükkel nyomkodják a sejtekbe úgy, hogy a szemcsék között ne maradjon levegő. Amikor a sejt kétharmadáig megtelt, vékony mézréteggel fedik be. A készítés közben hozzáadott mikroorganizmusok (tejsavbaktériumok) és a kaptár állandó, 35 Celsius-fokos hőmérséklete teszi lehetővé, hogy a virágporban tejsavas erjedés induljon meg. A folyamat során
a szemcsék beltartalma áttöri a külső burkot, ami után további értékes tápanyagok tárulnak fel és válnak hasznosíthatóvá a méhek számára.