Napjainkban a termőegyensúly fenntartásában a termésritkítás számos gyümölcsfajnál azonos, egyes esetekben azonban fontosabb szerepet kap, mint a metszés vagy más fitotechnikai eljárások, amelyekről a Kertészet és Szőlészet 2023/41. lapszámában írtunk. Cikksorozatunk második részében rávilágítunk ennek okaira, illetve bemutatjuk az alma termésritkításának gyakorlatban alkalmazható módszereit.

Gyümölcsfajaink közül ezért az alma, a körte, az őszibarack és a kajszi esetében mindenképpen elvégzendő a termésritkítás. Az almánál a gyakorlatban kombinálják a vegyszeres és a kézi ritkítási módszereket, míg a körténél és a csonthéjasoknál szinte kizárólag kézi ritkítás lehetséges. A nagy termékenységű fajtáknál a túlkötődés szélsőséges esetekben olyan mértékű is lehet, hogy a kis gyümölcsök 60-70%-át kell eltávolítani a fáról a virágzás utáni hetekben. A ritkítás legfőbb célja tehát, hogy a gyümölcsök minősége elérje a piac által elvárt követelményeket (méret, színeződés, beltartalom), illetve a fák tehermentesítésével megteremtsük a lehetőségét, hogy a következő évben hasonló mennyiségű és minőségű termést kapjunk. Az optimális gyümölcsterhelés beállításával elkerülhetjük a szakaszos terméshozást, aminek a hátterében hormonális folyamatok állnak. A fejlődésben lévő kis gyümölcsök magjaiban termelődő gibberellin hormon ugyanis gátolja a virágrügyképződést. Ha a szükségesnél több gyümölcskezdemény van a fán, akkor a képződő gibberellin, valamint a vízért és táp­anyagért folytatott versengés hatására a nyár közepén fejlődésnek induló virág­rügyek növekedése visszamarad, szélsőséges esetben teljesen elmarad. Emellett az idei gyümölcsök az elvártnál kisebbre nőnek, színeződésük gyengébb, illetve nem alakul ki bennük a fajtára jellemző íz, zamat.

Az alma esetében például célkitűzésnek tekintjük, hogy a kétéves gallyak csúcsrügyéből 20-30 centiméter hosszú hajtások fejlődjenek a vegetációs időszak folyamán, ami egy gyümölccsel túlterhelt fán nem valósulhatna meg. Mindezzel összefüggésben a gyümölcsritkításnak nagy szerepe van a jó erőnlét fenntartásában is. A ritkításban nem részesülő fák erőnléte ugyanis rohamosan romlik, érzékenyebbek a betegségekre, nehezebben viselik a klimatikus stresszhatásokat. Ezek a kedvezőtlen tényezők pedig nagyban hozzájárulhatnak a növények élettartamának csökkenéséhez, különösen a pusztulásra egyébként is érzékeny kajszi és őszibarack esetében.

A gyümölcsritkítás gyakorlata az almatermesztésben alakult ki, és mára az intenzív termesztéstechnológia nélkülözhetetlen elemévé vált. A modern ültetvényekben domináló karcsú orsó és szuperorsó fák termésszabályzásánál célkitűzés, hogy folyóméterenként 100 gyümölcs maradjon a növényeken a ritkítást követően. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha a fák tőtávolsága egy méter, akkor fánként 100 gyümölcsöt hagyhatunk meg, 80 centiméteres tőtávolság esetében pedig 80-at. Ettől a mennyiségtől kismértékben (10%) eltérhetünk, figyelembe véve az egyes fajták termékenységét.

Egy korszerű ültetvényben, ahol az állománysűrűség 3000 fa hektáronként és a fák magassága 2,5-3 méter, a növényeken összesen 2000-2500 levél található.

Kézi munkával

A kézi gyümölcsritkítás a termésszabályzás kezdeti formája, aminek rendkívül nagy a kézimunkaerő-igénye, emiatt az almánál ma már önmagában nem használjuk, csak a vegyszeres vagy mechanikus gyümölcsritkítás kiegészítéseként. Előnye, hogy a ritkítás során megvan a lehetőség a válogatásra, azaz első körben a növekedésükben elmaradott, torzult, károsodott gyümölcsöket távolítjuk el. Ritkítani kell a csokrosan kötődött termésekből is, az egy csokorban lévő almákat kiegyeljük, vagyis az általában 4-6 gyümölcsöt (leggyakrabban

5-öt) tartalmazó csokrokon belül csak egyet hagyunk meg, legtöbbször a középen lévőt. Ezáltal megszüntetjük a gyümölcsök egymással való érintkezését, aminek növényvédelmi előnyei is vannak, így mérsékelhető az almamoly kártétele. A kézi ritkítás során sokszor szükség van a méretes, ép gyümölcsök eltávolítására is, ezért fontos, hogy a munkát végzők el tudják engedni a művelettel kapcsolatos kezdeti negatív érzéseiket. A kézi ritkítás optimális időpontja június második felétől július első dekádjáig tart.

Többféle vegyszerrel

A vegyszeres virág- és termésritkítás az almánál a legkiforrottabb és leggyakrabban alkalmazott beavatkozás, amit az eltérő fejlettségű virágok, gyümölcskezdemények megléte tesz lehetővé. Az almára ugyanis a centrifugális virágnyílási sorrend jellemző, vagyis a csokrokon belül általában 5 virág található, közülük a középső mindig korábban nyílik, mint az azt körülvevő 4 oldalsó virág. A középső virág hamarabb is kötődik, nagyobb méretű gyümölcs fejlődik belőle, és a különbség a szüretig megmarad a termések között. A ritkítás során az a cél, hogy optimális mennyiségű termőrész (dárda, termőnyárs, termőkalács, termővessző) meglétekor minden virágzatból csak egy virág vagy gyümölcs maradjon meg, a többit pedig valamilyen módon elpusztítsuk.

A vegyszeres ritkítás céljára alkalmazott valamennyi készítménnyel kapcsolatban elmondható, hogy a hatásukat erősen befolyásolják a környezeti viszonyok (hőmérséklet, páratartalom, csapadék, légmozgás, fény).

A vegyszeres ritkításhoz használható készítményeket három csoportba sorolhatjuk. A fitohormonok (auxin, citoki­nin, etilén) olyan növényi anyagok, amelyeket a fák maguk is termelnek. A szintetikus növényi hormonhatású anyagok kijuttatásával rövid időre megváltoztatjuk a fák hormonális állapotát, ami kiélezi az egyes növényi részek között a vízért és tápanyagokért folytatott versenyt. A kipermetezett készítmény le­lassítja a növény asszimilációs tevékenységét, ennek következtében a kisebb, fejletlenebb gyümölcsök lehullnak, a nagyobbak, fejlettebbek pedig a „fára tapadnak”.

A perzselő hatású anyagok roncsolják az élő szöveteket, vízelvonó hatásúak, kiszárítják a nemkívánatos virágokat vagy gyümölcsöket. Két ilyen készítmény van a gyakorlatban, az ammónium-tioszulfát, illetve a mészkénlé.

A fotoszintézist befolyásoló anyagok közül termésritkításra a metamitron (Brevis) alkalmas, hatása hasonló a hormonális készítményekéhez. Széles körben gyomirtóként használják, de kis dózisban gyümölcsfákra kijuttatva lelassítja a fotoszintézist, csökken a növény szénhidráttermelése, fokozódik a verseny a vízért és a tápanyagokért a növényi részek között, és ennek eredményeként a fejletlenebb terméskezdeményeket a fa ledobja magáról.