A bioterrorizmus megjelenése új etikai követelményeket támasztott a szakemberek (pl. állatorvosok) munkájával szemben, és az élelmiszer-ellátást fenyegető terrorveszély fokozódásának hatására a tudományos kutatás és publikálás gyakorlata is átalakulhat. A kutatók szabadságára és autonómiájára vonatkozó hagyományos paradigmát módosíthatják a közösség hosszú távú biztonságát szolgáló korlátozások.

A bioterrorizmus nem új jelenség: a régmúltba nyúlnak a gyökerei, de a technológia fejlődése miatt sok szempontból új jelenséggel szembesülnek a modern társadalmak.

Bioterrorizmus és az állatorvosok

Az állatorvosok munkája sok szálon kapcsolódik a bioterror elleni védekezéshez, mivel sok olyan betegséggel találkoznak, amelyik bio-terrortámadás eszközévé válhat, és amik a humán orvosok meghatározó többsége számára ismeretlenek (pl. lépfene, tularémia, tetanusz). Amerikai felmérések szerint az Amerikai Egyesült Államokban működő állatorvosi diagnosztikai laboratóriumok 97 százaléka képes a lépfene, 100 százaléka a tularémia, 90 százaléka a pestis és 61 százaléka a botulizmus kórokozójának a kimutatására. Ezért az állatorvosi laboratóriumok hálózata alapvető eszköz lehet egy bio-terrortámadás korai felismerésében.

A bio-terrortámadásra való felkészülés és hatásainak csökkentése folyamatos kapcsolattartást igényel a lakossággal. Mivel az állatorvosok a hétköznapi munkájuk során folyamatosan kommunikálnak a lakosság legkülönbözőbb rétegeivel, ezért akár tudatosan, akár kevésbé tudatosan, de pótolhatatlan tapasztalattal rendelkeznek az ismeretterjesztésben, és részt tudnak venni például mezőgazdasági termelőüzemek felkészítésében egy esetleges terrortámadás elleni védekezésre.

Az állatorvos kutatók speciális ismereteik – az összehasonlító biológia, a kóroktan és a diagnosztika területén szerzett tapasztalataik és komplex látásmódjuk – alapján nemcsak a terrorelhárító operatív törzsnek lehetnek nélkülözhetetlen tagjai, hanem multidiszciplináris kutatócsoportok vezetőiként is fontos szerepet tölthetnek be a tudományosan megalapozott védekezés kidolgozásában, az állatorvos-tudományban végzett kutatómunkájuk során pedig az egyes potenciális biológiai harcanyagok elleni optimális védekezési eszközök kifejlesztésében lehet kulcsszerepük.

Biológiai kutatás terrorfenyegetés idején

A bioterrorizmus fenyegetése új kihívások sokaságát támasztja a kutató-fejlesztő munkával szemben. Magyar szemszögből is tanulságos, hogy az Amerikai Nemzeti Kutatási Tanács négy alapvető kutatási irányt határozott meg a mezőgazdasági szektort érintő bioterrorizmus, vagyis az agroterrorizmus elleni védekezés területén:

1. Az agroterrorizmus potenciális elkövetői körének meghatározása a terrorcselekmények megelőzése és megakadályozása érdekében;
2. Az agroterrorizmus veszélyének tudatosítása és a lehetséges védekezési módok kidolgozása;
3. A bioterrorizmus lélektani és társadalmi hatásainak elemzése, a különösen nagy kockázatnak kitett társadalmi csoportok azonosítása, az érintett egyének, családok és közösségek támogatása;
4. Az állat- és növényegészségüggyel kapcsolatos tájékoztatás és ismereterjesztés erősítése.

A bio-terrortámadások esetleges hatásainak feltárása kiterjedt kísérleti hátteret igényel. Míg a humán gyógyászatban még a ritkán előforduló betegségek esetében is van esély különböző gyógyszerek kísérleti kipróbálására, addig a bioterrorágensek sokszínűsége és a biotechnológia fejlődése miatt a bioterror elleni védekezés kidolgozása egyre bonyolultabb.

Az etikai elvek gyakorlati jelentőségére jó példa Thomas Butler, a Texasi Egyetem elismert professzorának az esete. A kutató 2003-ban pestist okozó baktériumtörzseket vitt vizsgálatra Tanzániából az USA-ba, mindenfajta egyeztetés vagy ellenőrzés nélkül. Emiatt etikai irányelveket (magatartási kódexet) dolgoztak ki az élettudományok területén dolgozó személyek és intézmények részére, alapvetően a „kettős hasznosíthatóságú” biotechnológiai kutatásban dolgozók részére, egyrészt mert úgy vélték, hogy az etikai elvek rögzítése jó alkalom vita generálására és a szakmai közvélemény figyelmének felkeltésére, másrészt a fiatal kutatógeneráció orientálására.

Ezek szerint az etikai irányelvek szerint minden személy és szervezet, aki vagy amely a biotechnológia területén tevékenykedik, köteles úgy dolgozni, hogy felfedezései és tudása ne ártson, és vissza kell utasítania minden olyan kutatást, aminek nyilvánvalóan vagy erősen valószínűsíthetően bioterrorizmus vagy biológiai fegyverek kidolgozása a célja. Amellett a kutatók sem tudatosan, sem hanyagságból ne vállaljanak részt olyan fejlesztési, gyártási és beszerzési tevékenységben, amiben a munka során használt biológiai anyagok származása, előállítási módja, az alkalmazott kórokozók vagy toxinjaik típusa vagy mennyisége nem igazolható megelőző, terápiás vagy egyéb céllal.

Ezen túlemően az etikai kódexben felhívták a közvélemény és az illetékes szervek figyelmét azokra a tevékenységekre (ide értve az etikátlan kutatást is), amelyekről okkal feltételezhető, hogy a bioterrorizmust és a biológiai hadviselést segítik elő, továbbá felszólították az illetékeseket:

Alapvető kutatásetikai elv, hogy minden olyan esetben korlátozni kell a kettős hasznosítású információk vagy tudás terjesztését, ha feltételezhető, hogy az közvetlenül hozzájárulhat mikrobiológiai fegyverek vagy a bioterrorizmus fejlődéséhez. Emelett folyamatosan ellenőrizni kell, hogy a kutatások haszna ellensúlyozza-e a miattuk felmerülő kockázatokat és károkat, és elemezni kell, hogy megalapozott-e állatok vagy kísérleti személyek igénybe vétele a kutatásban.

Az etikai kódex előírja, hogy el kell ismerni minden ember jogát arra, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva következmények nélkül megtagadhassa a részvételt azokban a kutatásokban, amelyeket értékrendjével összeegyeztethetetlennek tart.

Természetesen a törvényeknek és jogszabályi előírásoknak megfelelően kell művelni a tudományt minden olyan esetben, ha az nem ütközik etikátlanságba, előmozdítva a jogi szabályozás és az etikai elvek összehangolására irányuló erőfeszítéseket. Végezetül ezt a magatartási kódot és az alapját képező etikai elveket hitelesen kell továbbadni mindazoknak, akik kapcsolatba kerülnek a tudomány művelésével.

Hasonló dilemmákkal szembesülnek a biotechnológusok is. Például amerikai biológusok kereskedelmi forgalomban beszerezhető DNS-szakaszok és interneten elérhető információk birtokában képesek voltak poliovírus létrehozására. Ennek fényében kézenfekvőnek tűnik az „érzékeny”, vagyis kettős hasznosításra alkalmas közlemények megjelentetésének adminisztratív korlátozása.

Csakhogy a tudományos közösség hagyományosan önmagáért való értéknek tekinti a tudomány művelését és a kutatási eredmények közlését. Az igényes szakfolyóiratokban való megjelenés egyszerre biztosítja, hogy a tudományos kutatási eredmények közjavakká váljanak, és a tudományos közösség (közvetve pedig az adófizető állampolgárok) kontrolljának a lehetőségét is.

Ezt a kérdést eddig úgy kezelték, hogy a folyóiratok szerkesztői a bioterrorizmus szempontjából nagy jelentőségű tanulmányt közölni szándékozó kutatócsoportokat felkérték a dolgozat visszavonására, vagy olyan mértékű módosítására, ami alapján a közölt információk nem elégségesek biológiai fegyver kifejlesztéséhez.

Az Európai Unió 2002 óta az alapján is ellenőrzi az EU-hoz benyújtott kutatási javaslatokat, hogy valamilyen terrortámadás kidolgozásához tudományos alapként szolgálhatnak-e. Emellett az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (ECDC) munkatársai felmérték a bio-terrortámadások előkészítéséhez szükséges kutatás-fejlesztési irányok erőforrásigényét, ami alapján meghatározták a lehetséges támadási módok fenyegetési szintjét.

Az ECDC meghatározásából jól látható, hogy jelenleg az élelmiszerlánc végső, a fogyasztókhoz közeli szakaszában van a legnagyobb esélye ilyen támadás megvalósításának, de a lehetséges módszerek köre folyamatosan bővül (táblázat).

Bioterrorizmus és felsőoktatás

A bioterrorizmus megjelenése és ezáltal az állatorvosok előtérbe kerülése a bio-terrortámadás elleni védekezésben minden korábbinál indokoltabbá teszi a képzési rendszer felülvizsgálatát. Az USA állatorvosi karain kötelező jelleggel beépítették a képzésbe a bio-terrortámadások elleni védekezésre vonatkozó ismereteket, kiemelve az állatorvosok és a közegészségügyi ellátó szervek együttműködését. Hazánkban az MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának 2002-es állásfoglalása már szorgalmazta a bioterrorizmussal kapcsolatos ismeretek oktatását az állatorvosi alap- és továbbképzés keretében.

E kérdés megválaszolása rendkívül összetett. Mindenesetre tény, hogy számos fejlett ország – mindenekelőtt az USA és Nagy-Britannia – egyre szűkíti a harmadik világból felvett hallgatók és doktoranduszok körét. Nyilvánvaló, hogy emiatt egyre többen jelennek meg a közép- és kelet-európai országok igényes, világszínvonalú intézményeiben, például a magyar állatorvosképzésben.

Ez még az eddiginél is indokoltabbá teszi a körükben végzett biztonsági vizsgálatot, ami természetszerűen etikai, szervezési és személyi feltételek meglétét feltételezi – amivel a képzés intézményei semmiképp nem terhelhetők.

Bioterror-fenyegetés és a társadalom dilemmái

A bioterror-fenyegetés kapcsán nemcsak a kutatók, hanem a társadalom egésze súlyos dilemmákkal szembesül. Például, etikailag indokolható-e, hogy a bio-terrortámadásra való felkészülés érdekében jelentős erőforrásokat mozgósítanak kutatásra a fejlett országok, miközben a fejlődő világ problémáit jelentősen csökkenteni lehetne a meglévő kutatási források átcsoportosításával.

A bio-terrortámadás a védekezés minden résztvevőjére nézve jelentős kockázattal jár. Nyitott kérdés, hogy az egyes állatorvosok és az állatorvosi segédszemélyzet milyen mértékben vállaljon szerepet benne, mennyire várható el egy állatorvosi praxis dolgozójától, hogy saját maga és környezete testi épségét veszélyeztetve szerepet vállaljon egy tevékenységben, aminek a pontos szabályairól alig rendelkezik felkészültséggel. Ráadásul vészhelyzet esetén váratlanul, de nagyon tartós igénybevételre lehet szükség.

Ha van rá esély, hogy egy terrortámadás hatása védőoltással megelőzhető vagy csökkenthető, akkor a – várhatóan szűkösen rendelkezésre álló készletekből – milyen sorrendben elégítsék ki azokat, akik a munkájukból adódóan fokozott veszélynek vannak kitéve? Ez ügyben mindenképpen rangsorolni kell. A Covid-­19-világjárványban szerzett ez irányú tapasztalatokat jól lehetne hasznosítani.

További dilemma, hogy a korlátozott erőforrásokat miként osszuk meg az emberi életet mentő tevékenység és az anyagi veszteséget csökkentő (pl. állatállományt védő) beavatkozások között. Ez ügyben is felvetődik a sürgősségi ellátás örök kérdése: úgy kell-e végezni a mentést, hogy a lehető legtöbb életet óvjuk meg vele, vagy a kanti etika elveit szigorúan alkalmazva, a betegeket érkezési sorrendben ellátva kell-e megvalósítani?

Végezetül, etikailag igazolhatók-e a mindössze feltételezett bio-terrortámadások elleni védekezés érdekében gyerekeken és immunhiányos idős embereken végzett kísérletek? Szabad-e például lépfene elleni vakcinát tesztelni kisgyerekeken?

A felvillantott dilemmákat nyilvánvalóan csakis a témakörrel foglalkozó szakmai közvélemény, a civil szervezetek és más közösségek (pl. egyházak) bevonásával és aktív részvételével lehet megválaszolni.

Ózsvári László
(A felhasznált irodalom a szerzőnél megtekinthető.)