Két, egymástól időben nem túl távoli képet érdemes megtekintenünk, az egyik Lucas Cranach Cupido panaszkodik Vénusznak című, 1525-ben született festménye, a másik pedig az idősebb Brueghel Méhészek című, 1568-as rajza. Akárcsak a Pókok barlangjában talált mézvadász-barlangfestményt és a szaharai méhsámán-sziklarajzot, úgy ezt a kettőt is érdemes egymás mellé raknunk és figyelmesen megnéznünk, mert valami egészen különleges jelenséget vehetünk itt észre.
Theokritosz az első bukolikus költők egyike volt, aki a világ egyik első milliós nagyvárosába, Alexandriába beköltözve, visszavágyott a vidékre, az elveszett gyermekkorba, az elveszett Árkádiába, ahol született és felnőtt, s megteremtette e vágyából a pásztori költészetet, a párbeszédes verseket, s talán magát a fikciós irodalmat is. Theokritosztól vette az eklogák ötletét Vergilius, és Vergiliustól a kiváló magyar költő, Radnóti Miklós. Mikor is írt Radnóti Miklós eklogákat? A második világháború alatt, amikor zsidó származása miatt munkaszolgálatra vitték, majd Borba hurcolták, munkatáborba, s végül az erőltetett menet után: megölték Abdánál. Éppen ez a Bori notesz az, amely megmutatja, hogy voltak néhányan, akik emberek tudtak maradni az embertelenségben. S ebben a noteszben találjuk Radnóti legszebb, legmegrázóbb verseit, mint például az Erőltetett menet címűt, amelyben így szól a költő:
„Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár”.
„A béke méhe…” – írja a költő, s alighanem a legtöbben ezt a képzetet kapcsoljuk a méhekhez: a békét, a biztonságot, a bőséget, már az ősidőktől fogva.
Az ember tehát az édes ízhez a biztonságot, az anyai szeretetet, a könnyen és gyorsan felszívódó energiát kapcsolja ösztönösen, ami hatalmas veszélyt, egészségügyi kockázatot is jelent, különösen az ipari cukortermelés és a nagyfokú cukorfogyasztás megjelenésével. Megjegyzem: a méz és az ipari cukrok máshogyan hasznosulnak szervezetünkben, más hatást váltva ki, de természetesen – mint minden – mértéktelenül fogyasztva a cukor is, a méz is káros lehet. A méz és cukor nagy háborújának történetéről másutt fogok írni.
Visszatérve Cranach képéhez, bizony, itt valami egészen másról van szó. A festményen – amelynek számos változata van – gyönyörű aktként látjuk Vénusz-Aphroditét, a szerelem istennőjét, amint egy almafába kapaszkodik – akárcsak a bűnbeeséskor Éva –, míg mellette a kis Cupido, akit méhek zsongnak körbe, egy lépesmézet markol, és keserű arcot vág a méhszúrás miatt, láthatóan panaszkodik is, miként a kép címe is mondja. A festmény, mint említettem, az ókori görög költő, Theokritosz egyik verséből merített ihletet. E költemény a XIX. idill, amelynek közismertebb neve A méztolvaj, amely magyarul az én nem túl pontos, de remélhetőleg találó fordításomban így hangzik:
Mézet lopott éppen a tolvaj Szerelem,
s egy méh megszúrta őt: hirtelen
fájdalom égett minden ujjbegyében,
kíntól részegülten ugrándozott,
s csak fújta a fullánkot kézfejében.
„Hogy lehet, hogy ily apró lény
ekkora gyötrelmet okozzon nekem?”
– kérdezte Aphroditét, ki nevetve felelt:
„Te is mily csekélységként indulsz, ó
Szerelem, s mekkora szenvedés a nyomod.”
(Theokritosz. IDYLL XIX. Κηριοκλέπτης. A méztolvaj)
Cranach a festményén ezt a verset igyekszik megjeleníteni, de persze ki is tágítani a lehetséges olvasatokat. Például, ha tudjuk, hogy a festmény születésekor Európában tombolt a szifilisz, akkor könnyen értelmezhetjük úgy is, hogy a festő arra igyekezett felhívni képén a figyelmet, hogy a kis gyönyör, amelyet a testi szerelem adhat, bizony igen könnyen nagy szenvedéssel jár.
Hogy Cranach képén éppen lépes mézzel és méhecskékkel ábrázolta a szerelem édességét és a nyomában kialakuló szenvedést, az jellemző és tipikus, hiszen a méz és méhek képzetei igen gyakran kapcsolódtak a testi örömökhöz a költészetben éppen úgy, mint a festészetben. Kétségtelen a festmény tanító, allegorikus szándéka, s ahelyett, hogy tovább elemezném, emlékeztetnék arra, hogy e kép a reformáció idején született, egy olyan festő műhelyében, aki később Luther Márton kizárólagos portréfestője lett. Cranach képén a méhek közül csábosan reánk tekintő női akt tökéletes ellentétben áll az alig pár évtizeddel később született Brueghel-rajzzal, ahol a méhészek teljesen be vannak öltözve, sőt csuklyáikba beszőtt kosárfonatokkal arcukat is eltakarják, miközben a kasokkal dolgoznak.
Mégis van ebben rajzban valami különös, valami, ami végképp megváltozott Cranach festménye óta. Míg ott a méhek egy mitikus, allegorikus történet szereplői voltak, addig itt nagyon is konkrét, hétköznapi élet részesei. Persze Brueghelnek is van olyan képe, ahol a méhek mitikus szerepet töltenek be, mint például az 1559-es A farsang és a böjt harca, amelyen a böjt fején egy méhkast látunk, mintegy a szorgalmat és önmérsékletet jelképezve. De visszatérve a Méhészek rajzra, nem lehet nem észrevenni a kép dinamizmusát, ellentétben, mondjuk, a Cranach-kép statikusságával, s míg a Méhészek már egészen „népművészi”, és bemutatja a korabeli méhészetet eszközeivel együtt, mint például a kas, addig a Cupido panaszkodik Vénusznak inkább a klasszikus műveltségre épít, s bár mindkét kép titkos főszereplői a méhek, mégis mindkettő egészen másként közelít hozzájuk. Ha úgy tetszik, Cranach képe „szent” vagy „tanító” méheket mutat, míg Brueghel rajza a „profán” oldalát mutatja a hétköznapi méhészeti tevékenységnek.
Nézzük meg ismét a két képet, s tűnődjünk el, hogyan változott ember és méh, ember és természet viszonya…
Vajon milyen szerepe van életünkben a méheknek, a természetnek? Szent vagy profán? Tanulunk tőlük vagy kihasználjuk őket? Melyik kép áll hozzánk közelebb? Melyik tetszik jobban? Lehet, hogy amelyik távolabbinak tűnik, amelyik kevésbé tetszik, valójában azzal van dolgunk, azt kellene jobban megértenünk?
Éppen ezért nem volt mit tenni, meglátogattuk ezt a Ljubjanától északra, a Triglav-hegytől délre fekvő, kissé félreeső, ámde rendkívül gyönyörű szlovén kisvárost. (Folytatjuk.)
Weiner Sennyey Tibor
költő, író, méhész
