0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. július 17.

A méhészet művészete 21. – Méhek és a képzőművészet, avagy útmutatás az együttélésre

Amikor a méhek és az ember viszonyát vizsgáljuk, kénytelenek vagyunk valamennyire önhatalmúlag válogatni az elképesztően gazdag gyűjteményből, amely az emberiség művészetének története során felhalmozódott ember és méh számtalan kapcsolódásáról.

Különösen igaz ez a méhek és a képzőművészet kapcsolatára, hiszen ez aztán tényleg sokkal gazdagabb, mint csupán a műalkotások gépies felsorolása, amelyek a témában születtek az ősidőktől napjainkig. Válogatnunk kell, és képessé válnunk e képek „üzenetének” a megértésére, hogy kissé „mögéjük” tekinthessünk, s megpillantsuk a térben és időben egymástól távoli alkotásokon keresztül az összefüggéseket.

1. kép: Mézvadász a Pókok barlangjában felfedezett őskori barlangfestményen

A „méhészet művészete” esszésorozatom legelején megemlítettem a spanyolországi Valencia tartományban található Cuevas de la Araña-barlangot, ismertebb nevén a „Pókok barlangját”, amely az emberiség őskorából, a neolit korszakból származó barlangfestményekkel van tele.

Itt találhatjuk az első olyan képet, amelyen ember és méhek együtt szerepelnek.

A barlangfestmények születésének korát hol tízezer, hol nyolcezer évesre becsülik, mindenesetre nagyon jól látható rajta a „méhész”, vagy inkább a „mézvadász”, méhekkel körülvéve. Nem túl nagy képzelőerővel még a füstölőt (vagy a kosarat) is felfedezhetjük kezében, természetesen nem olyat, mint amilyeneket ma használunk, de ugyanazon okokból. Minderről és az „ősméhészekről” írtam korábban (Méhészet, 2022/1.), de most, hogy a méhészet művészete során a méhek képzőművészeti ábrázolásáról beszélünk, vissza kell utalnom erre az ősi festményre, és egy másikra is.

2. kép: Két „méhsámán” a Szahara mélyén fellelt őskori sziklarajzok között

A másik a Szahara kellős közepén, az algériai Tasszilin-Ádzser-fennsík barlangjaiban található.

A falfestményt a merészebbek szintén tízezer évesre becsülik, mások szerint inkább hat- vagy négyezer évvel ezelőtt született, rengeteg más, e környéken talált sziklarajzzal együtt.

A szakirodalom a sziklafestmények és -karcok legalább három korszakát különbözteti meg, amelyek elmesélik e vidék írott történelmünk előtti, évezredeken át tartó, gazdag és tragikus történetét. Valaha ugyanis – bármily nehéz is ezt most elképzelnünk – a Szahara szívében vízzel és élettel teli világ volt, számtalan állattal, növénnyel és emberekkel is, akik ezeket a csodás képeket alkották. Henri Lhote francia kutató fedezte fel ezt a leletegyüttest a XX. század során, majd Jean-Dominique Lajoux fotózta le őket először, és hívta fel rájuk a nagyközönség figyelmét. Ma már a világörökség része a Tasszilin-fennsík lenyűgöző őskori művészete, és nem véletlenül. A képek között találhatunk egy úgynevezett „méhsámánt”, vagyis egy emberi alakot méhfejjel, akinek a testéből gombák nőnek ki – erről is írtam korábban említett esszémben, ahogyan azt is jeleztem, hogy ilyen ábrázolásból több is van a Tasszilin-fennsíkon.

Az igazán érdekes az, amikor a Pókok barlangjában felfedezett „mézvadászat” barlangfestményt ezek mellé a „méhsámánok” mellé rakjuk. Míg ott külön van ember és méh, itt egylényegűvé válik a kettő, valamiféle különös ember-állat kimérává.

De mi lehet a kettőben a közös? Talán, hogy mindkettőn láthatunk méhet is, embert is?

Igen, bár az egyiken külön, a másikon egybeforrva. Az egyiknél füstölőt láthatunk, de a másiknál? Igen, gombákat. Itt lehet a harmadik, nem túl egyszerű egybetűnés, ugyanis – amint arra Mariana Villani brazíliai mikológus is igyekszik felhívni a figyelmet cikkében (Could the bee man shaman be more than we thought? An ethnomycology investigation) – a tasszilini „méhsámánt” igen gyakran, különösen Terence McKenna meghatározó könyve (Istenek kenyere, Budapest, Atrox Kiadó, 2012) óta pszichedelikus gombákkal táncolónak írják le, hiszen láthatóan ott vannak körülötte ezek a gombák. Köztudott, hogy a sámánok ősidők óta, így napjainkban is használnak hallucinogén gombákat látomásaik eléréséhez, s a modern mikológia és pszichológia is számos kutatást végez ezen a téren.

Villani azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a képen legalább olyan hangsúlyos a méhmaszk, így lehetséges, hogy ezek a gombák kapcsolatban vannak a méhekkel is. Vajon van-e kapcsolat a méhek és a gombák között?

Ismerek én is olyan méhészeket, akik az év során öreg, kidőlt fákról gyűjtenek taplógombát, amelyet kiszárítva füstölőanyagnak használnak, és váltig állítják, hogy a méheket jobban megnyugtatja, mint a sima füst. Nem tehettem mást, magam is gyűjtöttem taplógombát a körülöttünk elterülő Pilis-hegység erdőiben, kiszárítottam, s kipróbáltam, hogy milyen füstölő alapanyag. Bevallom, nem tapasztaltam valami nagy különbséget a Duna menti kidőlt, halott fűzfák pudvás belsejéhez képest, bár kétségtelenül adott valamilyen izgalmas bukét a füstnek. Hallucinációim azonban sajnos nem voltak, nem is lehettek ettől, a méhekkel viszont tényleg jobban lehetett dolgozni.

A mikológusok feltételezése az, hogy a méhek és a gombák szorosabb kapcsolatban vannak, mint gondolnánk, s a gombák füstje máshogyan hat rájuk, mint ránk. Paul Stamets és társainak kutatásai szerint (Extract of Polypore Mushroom Mycelia Reduce Viruses in Honey Bees, Scientific Reports Vol. 8. 1–6.) a pecsétviaszgomba és más, üreges fákat átszövő micéliumhálózatok segítenek a méheknek az immunrendszerük megerősítésében.

Az erősebb immunrendszerű méhek pedig jobban ellenállnak akár az olyan rettegett betegségeknek is, mint a Varroa destructor atkák által terjesztett, szárnytorzulást okozó vírus, amely a méhcsaládok összeomlásához vezethet.

Talán ezért is figyelhették meg, hogy a méhek néha nemcsak virágokról, hanem gombákról is gyűjtenek, és ezért is kedvelik az odvas, öreg fák belsejét, amely nemcsak nekik természetes otthonuk, hanem a gombáknak is, amelyekkel évmilliók óta együtt léteznek. Ha tehát műanyag kaptárakban helyezzük el a méheket, éppen a hasznos gombáktól fosztjuk őket meg, míg persze a káros spórás egysejtűek – mint a rettegett Nosema -jönnek hívatlanul is.

A Szahara barlangfestményein még számos különálló méh­ábrázolást találunk, mindenesetre a „méhsámán”-képek a legerősebb bizonyítékai a méh és az ember korai kapcsolatának, vagy – hogy pontosabban fogalmazzak – inkább egy politikai-filozófiai fogalmat kölcsönvéve és kiterjesztve fő mondanivalónkra: „koegzisztenciájának”. Ez a koegzisztencia-tény az, amely mint egy összekötő aranyfonál tűnik fel, amikor a különböző korszakok képzőművészetében vizsgáljuk a méhek és ember viszonyát, gyakran csak jelképek, szimbólumok, allegóriák, újabban nagyon határozott utalások szintjén.

De nézzük csak meg közelebbről, hogyan is néz ki ez a későbbi korok, például a középkori és a kortárs képzőművészetben.

Írtam korábban, hogy az ókori Egyiptom birodalma miképpen használta a méh-hieroglifát (Méhészet, 2022/2.), de gondolhatnánk az ókori világ hét csodája közül az egyik legszebbre, az epheszoszi Artemisz-templomra is, ahol Artemisz istennő szobra állt. Ez a különleges szobor valódi ősanya-istennő szobor volt, teljesen más értelmezése Artemisznek, mint amit a mitológiai tanulmányainkból ismerhetünk. A mítosz szerint számtalan kebléből táplálta a világban az életet, s ruházatán feltűnnek a méhek ősi ábrázolásai. Epheszosz ókori városában a romok között pedig méhsejt alakú reliefeket találunk, s mindez arra mutat, hogy a helyi ősanya-kultuszra ráépülő későbbi Artemisz-kultusz megőrizte a méhekkel való szoros kapcsolatát. Emlékezzünk, sokáig a méz volt az egyetlen édesítőszer, a méheket szent és tiszta élőlényeknek látták, amelyeket Egyiptomban Ré napisten teremtett, az ókori Hellászban pedig Zeusz egy halott bika testéből alkotott, mintegy a megbocsátás jeleként, Ariszteiosznak méheket, aki így az első méhész lett, miután a méheket befogta. Persze mindez „csak” mitológia, de nagyon jól mutatja, hogy mennyire fontos szerepe volt az ókorban is a méheknek, mennyire tisztelték őket.

Ugyanígy jelentősége volt a méznek az Ószövetségben, s ez tovább öröklődött különböző Jézus-történetek során a kereszténységre is,

ahogyan erről is írtam már (Méhészet, 2022/3.).

A középkor és a reneszánsz művészet azonban megújult, s egyrészt felelevenített és új tartalommal töltött meg antik történeteket, mítoszokat, másrészt a konkrét hétköznapok felé fordult, néha rendkívül gyakorlatiasan.

Forrás: Méhészet

Szaklap, amelyben a cikk megjelent:

Magazin ajánló: