Benedek Zsófia biológus-közgazdász még a tavaly novemberi Magyar Tudomány Ünnepén tartott előadásában hívta fel rá a figyelmet, hogy ez a megközelítés a 2010-es évek elején kezdett egyre népszerűbbé válni. De, mint rámutatott, ez messze nem egyértelmű, hogy így van.
– magyarázta a szakember.
Fogyasszunk hazai, szezonális termékeket!
A szállítás hatékonyságát vizsgálva, vagyis, hogy mennyi szén-dioxid-egyenérték keletkezik egységnyi áru egységnyi távolságra történő szállítása során, azt találták, hogy a kisteherautó, vagyis az a járműtípus, amivel a termelők leginkább szállítják az árujukat, sajnos a legrosszabb hatékonyságú ebből a szempontból.
– ismertette a megdöbbentő tényeket az előadó.
Egy termék teljes életciklusát elemezve közelebbi információhoz jutunk arról, hogy valóban mennyi kibocsátás keletkezik az életciklus különböző fázisaiban. A szállítás ebből körülbelül 10 százalékkal részesedik, ami még tovább csökkenthető 4 százalékkal azáltal, ha helyi élelmiszerrendszereket alkalmazunk. Bár látszólag kis számokról van szó, abszolút értékben kifejezve mégis hatalmas számokat jelent.
Egy svéd kutatás eredményeit ismertetve Benedek Zsófia további példaként elmondta, hogy a répa és a paradicsom esetében milyen kibocsátásokkal lehet számolni akkor, ha ezeket a termények Svédországban termesztik, vagy ha Spanyolországból hozzák be őket. A répa esetében a teljes életcikluson belül a szállításnak, illetve a tárolásnak, hűtésnek a legnagyobb a kibocsátása, ezért ebben az esetben sokkal jobban megéri azt helyben előállítani, míg a paradicsom Svédországban elsősorban, fűtött üvegházakban termeszthető, aminek hatalmas a kibocsátása, tehát karbonemisszió szempontból jobban megéri Spanyolországból behozni azt. Vagyis onnan, ahol az a termék éppen szezonális.
Hazai viszonyokra ez úgy fordítható le, hogy egy tudatos fogyasztó a paradicsomot akkor fogyasztja, amikor annak hazánkban szezonja van, vagyis a frissparadicsom-fogyasztást eltoljuk a nyári időszakra.
Globálisan közelítve a kérdést ez azt jelenti, hogy a lokalizáció, vagyis a termelés helyben tartása nem feltétlenül eredményez automatikusan zöldítést. Kiszámolható, hogy Magyarország elvben lehetne önellátó, a szükséges kalóriamennyiség helyben előállítható. Globális szempontból azonban egyáltalán nem ennyire egyértelmű a képlet. Becslések alapján ugyanis 2050-re a lakosság 30, legjobb esetben is
50 százaléka támaszkodhat a helyi termelésre. A többiek esetében kisebb-nagyobb nemzetközi kereskedelemre mindenképpen szükség van, még akkor is, ha az önellátást intenzifikációval növelik. Az ugyanis számos környezeti, környezetvédelmi problémát vet fel, egyrészt területigényes, az eddig legelő vagy egyéb hasznosítású területeket kell bevonni szántóföldi művelésbe, aminek következtében vízgazdálkodási, talajerő-gazdálkodási problémák léphetnek fel.
