Az Alpoktól északra élt kelták háromezer éves történelmük során jelen voltak Közép-Európában, és egyes történészek szerint a Duna völgyében eljutottak Kis-Ázsiába is. A naspolyamag-leletek zöme éppen a kelta népek lakta területekre esik, viszont vadon és termesztve leginkább Kis- és Közép-Ázsiában találkozhatunk vele. Hogyan került Nyugat-Európába?
Joggal merül fel a kérdés: mennyiben nyugat-európai és mennyiben közép-európai gyümölcsfaj a naspolya, ami megmaradt az elsődleges areájában is. Ilyen gondolatok merülhetnek fel az olvasóban, ha kezébe veszi Julian Sutton munkáját, és elolvassa a naspolya történetét. Mostani írásunkban a nyugati (kelta) naspolyával foglalkozunk.
A múltban nálunk is sokkal fontosabb gyümölcsfaj volt, amit számos kulturális és irodalmi adat bizonyít.
A sokféle felhasználása Európa nyugati felén volt jellemző, nálunk és tőlünk keletre, délkeletre szinte kizárólag éretten (nyersen) fogyasztották és fogyasztják a mai napig. Török, örmény, iráni, azeri, balkáni vagy közép-ázsiai piacokon gyakori téli gyümölcs, bár nálunk egyre ritkábban kínálják. Újabban érdeklődés mutatkozik a fogyasztása iránt, ugyanis az érett gyümölcshúsban nagyon sok antioxidáns található.
A Mespilus germanica az újabban megismert hibridfajjal (M. canescens) együtt a Maloideae alcsalád legkisebb nemzetsége, hozzájuk legközelebb áll a galagonya, a fanyarka, a birs, a berkenye és a körte nemzetség. A kora középkorban sokkal népszerűbb volt, de gyümölcsének különleges formája és az utóérett húsának friss fogyasztása ellenérzést váltott ki. Utoljára 1935-ben regisztrálták nálunk a fák számát, az évenkénti termésmennyisége a világon 300-400 ezer tonnára tehető.
Azt is érdemes figyelembe venni, hogy egy gyümölcsfaj vagy bizonyos gyümölcsfajták iránti kereslet mind a belföldi, mind a nemzetközi piacon olykor szinte reklámozás kérdése. Viszont egy 19. század közepi kertben még figyelmet kaptak a naspolya „erényei”: az ágak fantasztikus elágazása, az őszi levelek színeződése, nagy levelei, és a hajtások végén megjelenő tetszetős virágai, a fák nagy ökológiai tűrőképessége, alanyainak sokfélesége (galagonya, birs, körte, naspolyamagonc) érdekes színt adott a fácskák környezetének. Már a 9. században, Nagy Károly rendeletében ültetésre javasolt faj volt, napjainkra viszont Európa nagyobbik részében kevésbé érdeklődnek iránta.
Termése sajátos módon alakul ki, a hypanthium (kehelyszerűen kiszélesedő vacok) húsa kezdetben kemény, fehér, megérve barna és jobbára édeskés lesz. A galagonyákkal mutat közelebbi rokonságot; itt utalhatunk keverékfajokra, kimérákra. Valódi hibridfaj született viszont az USA Arkansas államában a naspolya és a Crataegus brachyacantha kereszteződéséből: ez a Mespilus canescens. A Nottingham fajta és a tűztövis (Pyracantha sp.) hibridjét a mai napig nem írták le pontosan.
Kis- és Közép-Ázsiában a levelét és a fa kérgét gyűjtik, mert gyógyításra használják. Egyszerű termeszteni, a kevés kórokozóját, kártevőjét könnyű távol tartani. Sőt a legenda szerint egy 9. századi lovagot a naspolyafa közelsége egy sárkány legyőzéséhez segítette, a hős vitéz címerébe így került bele három virága.
Az ágak szabadon fejlődve sajátos és kusza ágrendszert eredményeznek. Julian Sutton közölt olyan templomkertet, ahol csak a naspolyafák rendszeres nyesésével lehet a sétautat megtartani. Kevesebb feladatot jelent a kecskeméti százéves fa, vagy a pannonhalmi fasor fenntartása.
A nálunk termesztett fajták számára a megfelelő alanyok kiválasztása gond lehet a faiskolának.
Nem gyakran ugyan, de a jegyzékekben újabb fajták is feltűnnek, mint a Süssmispel, Westerveld, és nem csak fajtagyűjteményekben találkozhatunk a Nottingham, a Breda, a Flandriai és a Hollandi óriás naspolyával. Különlegességek a kúpos iráni, a nagy gyümölcsű orosz és ukrán fajták, vagy a hatalmas, lapított Monstrueuse d’Evreinoff, illetve az évszázadok óra ismert mag nélküli naspolya, aminek a gyümölcse ugyan kicsi, de könnyű feldolgozni.
Fotók: Bolvári István, Gyenes István, Julian Sutton, Surányi Dezső
