A Száhel-övezet híresen kopár, száraz vidék. Azonban már időszámításunk előtt 3000 évvel az itt élő emberek megtalálták a módját annak, hogy megtermeljék maguknak a szükséges élelmiszereket. A zaï módszernek nevezett technika lényege, hogy minden csepp esőt hasznosítanak.
A zaï módszer újrafelfedezése Yacouba Sawadogo nevéhez fűződik, aki ennek segítségével 27 hektárnyi erodálódott talajú területen végzett sikeresen erdősítést – írja a Phys.org a The Conversation nyomán.
A módszer lényege, hogy még a száraz évszakban kezdik az előkészületeket: 10-15 centiméter mély lyukakat ásnak, melyeknek 20-40 centiméter az átmérője. Ebbe kerül a szervestrágya és a vetőmag – konkrétan köles és cirok.
ami vonzza a Trinervitermes nemzetségbe tartozó termeszfajokat. A rovarok által létrehozott föld alatti járatok ezután segítik a csapadék mélyebb rétegekbe jutását, valamint átalakítják a szerves trágyát a növények által is hozzáférhető tápanyaggá.
A zaï módszer olyan sikeres, hogy egyes szerzők szerint a köles és cirok esetében megszokott 500 kg/hektár terméshozam megháromszorozható ebben a térségben.
Az egyetlen hátulütője ennek, hogy óriási az élőmunka igénye a lyukak ásásának. Ennek megoldására a gazdák állati erővel vont ekével szántanak egymásra merőleges sorokat, és azok metszéspontjaiba vetnek – ezzel a hektáronkénti 380 munkaóra 50-re csökkenthető. Egy szenegáli kisvárosban pedig a polgármester által vásárolt mechanikus fúrókkal igyekeznek gyorsítani a gödrök kialakítását.
Fotó: KAIRSESV/Wikimedia Commons, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=93551827
Burkina Faso-ban, Környezetvédelmi és Mezőgazdasági Kutatóintézet (INERA) kutatói azt vizsgálják, hogyan lehetne tovább tökéletesíteni a zaï módszert.
Az alkalmazkodás „alternatív” módjai
Az éghajlatváltozás okozta szélsőségekre válaszul a világszerte azon versengenek a gazdák, hogy vízhez jussanak. A gátaktól az óriási tározókon át az öntözött területekig mindenütt az az uralkodó politika, hogy minden szükséges eszközzel növeljék az öntözött területeket.
Azonban ez a nézet csak rövid távon fog működni, és magában hordozza a nem megfelelő alkalmazkodás komoly kockázatát.
A jelenleg formálódó jövőbeli mezőgazdasági modell meglehetősen ingatagnak és sebezhetőnek tűnik, mivel a víz összegyűjtéséhez és szállításához nagy mennyiségű fosszilis tüzelőanyag felhasználására kell támaszkodnia, nem beszélve a szállítás és tárolás közben bekövetkező vízveszteségről (párolgás, elfolyás, stb.).
Ezzel szemben a Száhel-övezet gazdálkodói a visszafogottság útját választották.
Ezek mind megfelelő módszerek a szélsőséges hőséghez és vízhiányhoz való alkalmazkodásra, melyek a jelenlegi előrejelzések szerint 2100-ra a mediterrán országokat is sújtani fogják, amennyiben a globális hőmérséklet 4°C-kal emelkedik az iparosodás előtti szint fölé.
