Jupiter makkjaA dió évezredes története
valószínűleg a Balkán-félszigettől kelet felé, egészen Kína délnyugati részéig őshonos.
A Szentföldön ugyan vitatják őshonosságát, de a Biblia már Salamon király kertjei között is megemlíti a diófás kertet (Én 6,11). Perzsiában és környékén a régmúlt homályába nyúlik vissza kultúrája, és az ősi Indiában és Kínában is fogyasztották. Az ókori Görögországban jól ismerték a diót, a rómaiak pedig már széles körben termesztették is. A Kr.e. 1. század közepén írta a tudós és költő Marcus Terentius Varro a városból vidékre költözőknek a gazdálkodásról szóló művében: „miként a tölgy, úgy a szomszédos terebélyes, sűrűn ültetett diófák is terméketlenné teszik a birtok szegélyét” (I.16.6.). Nyilván árnyékoló, valamint allelopatikus hatására gondolt, mivel a dió illatos leveleiben levő hatóanyag (juglon) gátolja az aljnövényzet fejlődését. Az ókori római lakodalmakon Jupiter isten bőséges gyermekáldását kívánva, jelképesen diót szórtak az ifjú párra és kíséretére. Innen ered tudományos neve is (Juglans: „Jupiter makkja”).
Európa-szerte ebből alakulhatott ki, hogy a népi hitvilágban termékenységi szimbólumként tartották számon és termékenységvarázslásra használták. A germán mitológiában is szerepel a dió, mágikus erőt tulajdonítanak neki, melynek alapja az lehet, hogy a dióbél alakja hasonlít az agyvelőhöz. A rómaiak Pannóniában is ültették a diót. A 9. századi paleobotanikai leletek szerint a honfoglaló magyarok római alapokra épült diótermesztést találhattak a Kárpát- medencében, jóllehet a magyarság valószínűleg még a vándorlása során, Levédiában ismerte meg a diót. Dió szavunk is bolgár-török eredetű, népszerűségét számtalan „diós”, „gyios” helynevünk is bizonyítja. Az Árpád-kortól kezdődően a fakivágások során megkímélték a diófákat, majd bekerültek a kertekbe.
Egyes helyeken – szórványosan magyar nyelvterületeken is – az év végén a szoba sarkaiba vagy a mennyezetre való „diódobás” volt szokásban. Érdekes, hogy rontáselhárítás, haláljósló babonák is kötődnek a dióhoz, újévkor a rossz dió feltöréséhez. Egyes vidékeken a karácsonyi, szilveszteri ünnepkörhöz diótörési tilalom kapcsolódott. A népi gyógyászatban a magból hidegen sajtolt, intenzív aromájú, tápláló dióolajat érelmeszesedés, magas vérnyomás, bőrbajok kezelésére is használták. Levelének forrázata bélhurut, bélférgesség, bőrkiütések, ekcéma, szájüregi gyulladások gyógyítására ajánlott. Kemény fája értékes, szép rajzolatú, keresett bútoralapanyag. A növény minden része színezőanyagokat tartalmaz. A barkáival sárgára, a levelekkel és a termés zöld burkával barnára, a már barnuló burokkal pedig feketére színezték a gyapjút, pamutot.
A fa kérge és a csonthéj drapp árnyalatúra fest. Régen a borosgazdák levelének főzetével forrázták a hordókat. Termésburkából értékes fapác készül. Fráter Erzsébet |
A közönséges dió (Juglans regia) értékes magja és kiváló fája miatt ősidők óta a legnemesebb haszonnövény. Oly régen termesztésbe vették, hogy eredeti elterjedésének határát ma már nehéz pontosan meghatározni,Ez is érdekelheti:
Az erős immunrendszerért és az egészséges emésztésért fogyassza ezt a zöldséget
