A formavilág a meghatározó

A szárazkertek később alakultak ki, a szerzetesek közvetítésével kerültek a templomokba. Belső utazásra, meditációra hívnak, céljuk, hogy új gondolatokat ébresszenek. A háborús idők után csak kevés forrás állt rendelkezésre kertek létesítésére, és mivel a szárazkertek jóval kevesebb pénzből építhetők és fenntarthatók, hamar elterjedtek. A kövek felhasználása a kertben külön művészeti ág, sokféle jelentést hordozhatnak, például lehetnek felhők, szigetek, tigrisek. A gereblyézett kavicsfelület megjelenítheti például a rizsföldeket, vizet, óceánt, karbantartása napi feladat, inkább meditációs tevékenységnek számít.

A teakertek paradicsomi vizes kertbe épülnek, jellemzően forrás mellé, erdei környezetbe helyezik el a teapavilont. A japán társadalmi életben a teaházak fontos szerepet töltenek be, ott nem érvényesek a társadalmi különbségek, gyakran választják helyszínül ügyek elsimítására. A japán teaszertartás tradicionális, kulturális tevékenység.

Az 1600-as évektől napjainkig jellemző a kertekre a három stílus keveredése, illetve a környező táj integrálása a látványba. 1700 körül tanulmányozták az európai kertkultúrát, mely nagyon más, fő funkciója a szórakoztatás. Sigemori Mirei reformerként kombinálta a japánkertet az európai kerttel, kezdeményezését csak halála után ismerték el.

Nagyon magas színvonalon tartják karban őket, legtöbbször önkéntesek segítségével, és korlátozzák a látogatók számát az állagmegóvás érdekében. A fákat kép alapján előnevelik erre szakosodott kertészetekben, és 40-50 évente kicserélik a kertben, hogy a méretük megfelelő legyen az összképben. A kert bejárásához kötelező haladási irányt jelölnek ki a megtervezett látványnak megfelelően, olyan az egész, mint élő négydimenziós képek gyűjteménye, a kis képekből pedig összeáll a nagy egész. A kertész a kialakítás során tudja szabályozni, hol lassítunk, és merre vezeti a tekintetet.