Ezekre a hosszú idézetekre azért volt szükségem, hogy egyrészt megfeleljek a modern ember elvárásainak, s mintegy „tudományosan” alátámasszam érveimet. Kihozzam az apiterápia virágporra vonatkozó nézeteit a megvetett áltudományok közül. Azt hiszem, ennek eleget tettem. A virágporral kapcsolatos végkövetkeztetésem viszont már nem kíván megfelelni az ilyen elvárásoknak. Így valószínűleg kevesen fogják érteni, amit most leírok. Mielőtt ezt az esszét elkezdtem írni, megkerestem a magyar Apiterápia című könyv szerzőjét, szakértőjét, a 87 esztendős Gillich Istvánt, aki megtisztelt azzal, hogy otthonában fogadott és válaszolt kérdéseimre. Az inspiráló beszélgetést felvettem, s több pontját fogom majd esszéimben idézni, most csak arra vonatkozó részletét idézem fel, amikor arról beszéltünk, hogy vajon miért gyógyítanak a méhek és méhészeti termékek.

Gillich István úgy fogalmazott, hogy a méheknek van egy olyan tulajdonsága, már egészen a kezdetektől, százmillió éve, amire csak úgy tekinthetünk, hogy egyszerűen és önmagában jó.

„Tegyél jót. Adjál. Ha adsz, akkor szeretsz. Ha gyűlölsz, akkor nem adsz, akkor inkább el akarsz venni. A méhek többet adtak mindig. Mindig. Sokkal többet. Mert abból megélt a medve és az ősember is. Az ősemberek nagyrésze kipusztult, a medvék is megritkultak, de a méhek megmaradtak. Kicsit ezoterikusan felfogva ezeket az összefüggéseket, meg kell kérdeznünk magunktól, hogy miért is vagyunk itt. Miért is születtünk? Nem azért, amit teszünk. Téves irányba megyünk. A Marson akarunk bányászni, kevés a Föld, kezd kimerülni, egyre több melléktermék keletkezik, s mégsem térünk észhez. Hősi halált akarunk halni a profitért. Jó ez nekünk? Az a megoldás, hogy aki a természetet szereti, a méhecskét szereti, szemléli őket és látja őket, az nem fél tőlük, hanem megérti, hogy miért vannak jelen a világban, és milyen régóta.