0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. június 25.

A méhészet művészete 23. – A méhek gyógyító ereje

Két éven át írtam „A méhészet művészete” rovat esszéit, amelyeknek az volt a céljuk, hogy felmutassák az apikultúrát, vagyis a méhek és az ember kulturális kapcsolatát a kezdetektől napjainkig.

Esszéimet – néha több részletben – közölte a havonta megjelenő Méhészet szakfolyóirat, és a különálló történetek lassan egységes könyvvé álltak össze.

A méhek gyógyító ereje, avagy a méhek és a méhészeti termékek értelme és célja

Mindeközben folyamatosan méhészkedtem magam is, lassan és tudatosan fejlesztettem kis családi méhesünket és saját magamat is a méhészetben. Tavaszaim egyre inkább arról szóltak, hogy minden időmet a méhesben töltöttem, egyre több és több szakirodalmat olvastam el, és ami megfizethetetlen: személyesen is megismerhettem kiváló méhészeket, akiktől rengeteget tanultam.

„A méhészet művészete” megírásának végéhez közeledve, számos kérdés, történet maradt nyitott, amit kutatásom legelején lejegyeztem magamnak, mint kutatandó, feltárandó, megírandó kérdéskört.

Mindebből kettő a legfontosabb, amiről mindenképpen beszélni szeretnék, igaz, csak röviden: az egyik a méhek gyógyító ereje, a másik pedig a méhek „célja”. Az egyik gyakorlatias kérdés, a másik inkább filozófiai, de összefüggenek.

Mindkét kérdés rendkívül összetett, s alighanem tovább vezet egy-egy újabb kutatás, kérdéskör felé, így most valószínűleg úgy fejezem be esszésorozatom írását, hogy nem lezárom, hanem újabb utakat, másfajta lehetőségeket mutatok fel, elvégre korábbi írásaimmal is fontos célom volt a szellemi látótér szélesítése, hagyományos vagy éppen elfelejtett, és új elképzelések, meglátások, történetek ismertetése.

1. kép: Beck Bódog Félix „A méhméreg-terápia bibliája” című könyvének első, 1935-ös kiadásának címlapja

Ha az ember kimegy a méhesbe, különös, kellemes és jó érzések töltik el. A kaptárakból édes illat terjed, a levegőt aranyos csillogás és tömény zümmögés tölti meg. Amennyiben minimális érzékenység van benne, akkor azt kezdi el érezni, hogy a méhek közelsége gyógyító erővel bír. Ezt a gyógyító erőt az emberiség a kezdetektől felhasználja, s mára úgy nevezték el, hogy apiterápia.

A méhek gyógyító erejéről szólva, legelőször az apiterápia összetett fogalmát kell tisztáznunk. Apiterápiának a méhekkel és a méhészeti termékekkel való gyógyítást nevezzük. A latin apis és a görög terápia szavakat először egy magyar orvos, BECK FÉLIX BÓDOG fűzte egybe, aki később igen jelentős személlyé vált az apiterápián belül, különösen ami a kutatott és vitatott méhméreg-terápiát illeti.

Korábban írtam arról – a méhek és a lelki egészség kapcsán –, hogy a kezdetektől tudták:

a méheknek valami közük lehet az emberi egészség megőrzéséhez, s talán ezen a tapasztalaton alapuló gyakorlati tudás nyilvánult meg abban, hogy isteni eredetűnek, „áldottnak”, Ré napisten könnyeinek vagy a „Nap Leányainak”, sőt társadalmi értelemben is követendő példának tartották őket.

Talán az a felismerés vezetett a méhek népszerűségéhez és megbecsültségéhez, hogy azon felül, hogy gyógyítanak – például a mézzel –, milyen megkerülhetetlen jelentőségük van a beporzás által a mezőgazdaságban, vagyis abban, hogy legyen mit ennünk. Mert a méhészeti termékek, mint a méz, a propolisz, a méhviasz, a virágpor, sőt a kaptárlevegő, mi több, maguk a lárvák és különösképpen a méhméreg is: mind-mind kétségtelen és bizonyítottan jótékony élettani hatással vannak az emberre, s ezek kinyerését, hatását és alkalmazását értjük ma már az apiterápia bővülő fogalomköre alatt.

A méhekkel való gyógyítás történetére érdemes egy pillantást vetnünk, csak néhány fontosabb részletet kiemelve, hogy lássuk: az apiterápia nem ma kezdődött. Már az őskorban kiemelt jelentősége volt a méznek – lásd „Az ősök méhei” című esszémet –, és az ókorban a Kr. e. 460–377 között élt HIPPOKRATÉSZ mézzel és méhméreggel is gyógyított. A mézzel való külső és belső kezelés első forrásának őt tekinthetjük, miként egy természetes gyógymódokról szóló könyvben olvashatjuk:

„A méz a hindu, a görög és az arab orvosi iskolák képviselőinek megbecsült és gyakran használt természetes anyaga volt. Az indiai gyógyászati könyvek több oldalon keresztül foglalkoznak gyógyhatásaival. A néphit szerint Góliát és Herkules is naponta fogyasztott táplálékul mézet. […] Hippokratész legfontosabb szerei közé tartozott a méz és a víz, valamint a méz és az ecet keveréke. A méz évszázadokon keresztül jellemző vivőanyaga volt a gyógyszerkészítményeknek, s ez egyszerű lehetőség volt a növényi kivonatok tartósítására. Ásványianyag- és vitamintartalma miatt ma is jelentős roborálószer.”

Forrás: Méhészet

Szaklap, amelyben a cikk megjelent: