Akkor megszereti a méhet. Ha tudom, hogy a virágpor és a méz milyen egészséges, hogy a nagypapa reumájára milyen jó volt a méhszúrás, hogy ez a méhecske egész életével jót tett a világnak, nekem is, akkor megszeretem őt. És a szeretetben megérhetjük, hogy minél különbözőbbek vagyunk, mint én és ez a méhecske, minél nagyobb a biodiverzitás, annál inkább összetartozunk” (beszélgetés Gillich Istvánnal 2023. november 15-én, Budapesten; hangfelvétel).
Különös örömmel töltött el, amikor ugyanezt az epigrammát olvashattam Beck Bódog könyvében, aki maga is ír arról, hogy a méhek milyen régóta a bolygón vannak, s milyen gyönyörű lények. A beporzás során a méhek állítják elő élelmiszereink nagy részét, nélkülük az emberiség előbb éhezne, majd kihalna. S mégis foglalkozunk-e a beporzókkal, akik ezt a bolygót és a bolygó lakóit is folyamatosan gyógyítják minden szárnyrebbenésükkel, minden mozdulatukkal, egész lényükkel? A méhészet művészetének második ciklusában az apiterápiáról szóló esszéimben arról írok, hogy a méhek hogyan, miként és miért gyógyítanak, s milyen kapcsolatban van mindezzel az ember egykor és most.
Nézem ezt a kis borostyánt, benne ezt az aprócska ősméhet, amely oly korból üzen, amikor az embernek még nyoma sem volt.
Íme, ez a kis méhecske túlélte a csodálatos őssárkányokat, túlélte az égből alázuhanó üstököst, amely a kréta kor végi nagy kihaláshoz és a dinoszauruszok kihalásához vezetett. Vajon túlél-e minket is, vagy mi vagyunk az a katasztrófa, ami minden életet elpusztít? Vajon olyanok leszünk, mint Héliosz fia: csak hogy merő gőgből bizonyítsuk feleslegesen isteni eredetünket, felperzseljük az egész bolygót? Vagy olyanok mint ez a kis méh, akinek „Élete munkája megérett méltó jutalomra: / oly halált halt, amilyet magának akart” – ahogy a költő mondja?
Hiszen amint megjelent a bolygón az ember, egészen szoros kapcsolata lett a méhekkel, s ameddig csak vissza tudunk nézni, akár a történelem előtti időkbe is, azt látjuk, hogy
Szerző: Weiner Sennyey Tibor
költő, író, méhész
Ez is érdekelheti:
