Szerző: Balázs Réka

Szóbeli közlések és néhány fotó alapján tudjuk, hogy az 1950-es évektől nagy létszámban megjelent a Duna-Tisza közén, Kecskeméttől egészen Szegedig szinte bárhol. Már akkor is mint tájfajtát, a környező nagyobb városokról nevezték el, például: szegedi sárgának, kecskeméti sárgának, vagy egyszerűen csak magyar sárgának is. A történelem és az idők viharait túlélve, napjainkig Kecskemét környékén maradt fent ez az ökotípus, így mint kecskeméti sárgafejű juh terjedt el a köztudatban.

A Nemzeti Biodiverzitás- és Génmegőrzési Központ Haszonállat-génmegőrzési Intézetének (NBGK-HGI) jogelődje a 2010-es évek elején egy Székelyföldről származó, színében némileg hasonló juhfajta tenyésztésével kezdett el foglalkozni a „Székely Géngyűrű” program keretén belül, melynek célja a fajta küllemi és genetikai varianciájának megismerése és fenntartása.

Habár van némi hasonlóság kültakarójuk színezetében, ami a sárga és a rozsdavörös színskála között helyezkedik el, mégis számos küllemi különbözőséget állapíthatunk meg köztük. Markáns eltérésként jelennek meg a testméretek, legyen szó marmagasságról, törzshosszúságról, vagy akár csak a fülek hosszáról. Termelésbeli eltérések is megfigyelhetőek, magasabb bárányszaporulat, több tej termelése jellemzi a kecskeméti sárgafejű juhot, mint az Erdélyből származó állományt. A berkekosokon általában csigás, merinó jellegű szarv is megjelenik, míg a kecskeméti esetében esetleg szarvkezdemény, kisebb sarló alakba induló szarv lehet, de előfordulnak teljesen szarvatlan egyedek is.

A vizsgálatba összesen 80 mintát vontunk be, 40 egyed az NBGK-HGI által fenntartott sárgafejű berke, 40 pedig a kunbaracsi juhállományból (Bacsó tanya, tenyésztő: Hegedűs László), mely az egyik legnagyobb sárgafejű törzstenyészet Magyarországon. Az egyedektől megtörtént a vérvétel, a DNS izolálása, annak mennyiségi és minőségi ellenőrzése, valamint a ge­notipizálás, melyet 11 mikroszatellit markerrel végeztünk el. Meghatároztuk az alap diverzitási paramétereket, úgymint a heterozigozitást, a beltenyésztettség mértékét, de felmértük a populációk genetikai struktúráját is.

Eredményeink alapján elmondhatjuk, hogy mindkét, a vizsgálatban résztvevő állomány genetikai állapota kielégítő mind beltenyésztettség, mind genetikai differenciáltság tekintetében, az ideális populáció állapotához közel vannak, vagyis tenyésztésük megfelelő. Az NBGK-HGI által fenntartott állomány (HGI) heterozigozitása valamelyest magasabb volt, mint a kunbaracsi populációé (KUN), ám utóbbi esetében is ez az érték (0,69) meglehetősen magasnak számít az állattenyésztésben, beltenyészettségi mutatója némileg alacsonyabb, mint a HGI-állománynak.