A fekete bodza és a homoktövis besorolását bizonytalanná teszi az a tény, hogy mindkét faj többé-kevésbé vadon termő növénynek számít, de termesztésbe vételük folytán kultúrfajoknak is minősülnek.
A húsos som hegyvidéki (montán-prealpin), inkább mészkevelő növény; lehet diploid vagy poliploid is.
Többféle alakját írták le, a kerti változatok a gyümölcs színében (piros, sárga), alakjában (kerekded, hengeres, körte alakú) különbözők. A gyűjtögetése régóta ismert, újabban kezdik termeszteni, sokféle haszna miatt. A fajtákat gyűjteménybe is helyezik. Egyes európai (Stuttgart), de magyar városokban (pl. Szombathely) is többféle típusát ültetik.
Növénytársulásban nem található, mint Kis- és Közép-Ázsiában, de ezt a mogyorónál sem írták le, inkább sérült asszociációnak tekinthetjük (pl. a nagykőrösi erdőkben).
Gyűjteményben nem találkozunk vele, inkább az izolációban tartás segítheti az életerős és idős fák megmentését.
A vadrózsafajok közül több is előfordul az országban. Ismereteink szerint nincs belőlük faj–alfaj–változat típusokat összegyűjtő kollekció. Soó Rezső és Facsar Géza foglalkozott taxonómiai és cönológiai kérdéseivel. Az alanynak használt vadrózsafaj-típusoknak sincs reprezentatív kertje, pedig genetikai forrásként több fajjal is számolhatnánk. Különösképpen azért, mert termesztése, szaporítása sokféle haszonnal járhat: alany, drog, gyümölcs stb.
A vadon termő genetikai forrásaink ezzel nem zárhatók le. Szinte történelmi múltunk részei, a gyűjtögető gazdálkodás emlékei közt olyan növények is szerepelnek, amelyek gyengébb beltartalmi értékeik miatt „kimentek a
divatból”, sajátos életmódjuk miatt visszaszorultak (sulyom), vagy nehezen illeszthetők a korszerű táplálkozási rendbe, illetve a mai országhatárokon belül veszélyeztetett fajok (vörös áfonya).
Ugyancsak nyirkosabb helyeken megél a kutyacseresznyének is mondott májusfa, igaz a gyümölcsére csak ínséges időkben fanyalodtak. Rapaics Raymund A magyar gyümölcs című könyvében leírta, hogy két Viburnum-fajnak is fogyasztották a gyümölcsét: a kányabangita cirkumpoláris, főként ligeterdőkben, inkább közömbös talajon, míg az ostorménfa mészkedvelő, főleg tölgyesekben gyakoribb. Manapság a két faj gyümölcsét csak a madarak fogyasztják, pedig a középkorban gyűjtötték azokat, nem csak ínséges időkben.
A szelídgesztenye őshonossága és eredeti areája évszázados viták tárgya; a fosszilis adatok ezt eldöntötték, szubmediterrán faj, amely lehet meghonosodott is. Mészkerülő, idős egyedei szinte csak a Dunántúlról ismertek.
A kőszegi és Pécshez közeli matuzsálemek már elpusztultak, a rekorder egyed Szentgyörgyváron található. A bükk és egyes tölgyfajok (kocsánytalan és a magyar tölgy) azért kerültek be a jegyzékbe, mert évszázadokon át használták lisztpótlónak a megpörkölt termésüket.
Ez is érdekelheti:
