Egyes fajokat már elvesztettünk

Egy szempillantásnyi idő (néhány évtized) alatt kihalt egy olyan népes, milliárdos egyedszámú faj, mint az utazó vándorgalamboké (Ectopistes migratorius). Emlékezzünk a Stephens-szigeti ökörszemre (Xenicus lyalli), mely 1894-ben, a felfedezése évében kihalt a szigetre épített világítótorony őrével érkezett macska miatt. Vagy Ausztrália és sok más kisebb-nagyobb lakatlan sziget lélegzetelállító, természetes faunájára.

Ami történt, megtörtént

Vigyázzunk az állatokra, hogy minél gazdagabb élővilág vegyen körül minket! Az állatok nagyon sérülékenyek, esendőek: kitartanak, amíg tudnak, aztán nyom nélkül eltűnnek.

A kihalt állatok emblematikus faja a dodó, a 17. század végére kihalt, hatalmas, nehézkes mozgású, bizalmas természetű galambféle. A mamutok, a dinoszauruszok is igen népszerűek, ismertek,  miközben rengeteg állatról szinte semmit sem tudunk. Ismerkedjünk meg most néhányukkal!

A világhírű utolsó dal

A Kauaʻi ʻōʻō (Moho braccatus) Kauaʻi háborítatlan, őshonos, szubtrópusi erdeinek viszonylag szelíd és kíváncsi lakója volt. Egy 15-20 millió éves család utolsó életben maradt tagja. A kauai mohó ragaszkodott otthonához, nem vándorolt (valószínűleg nem is volt rá oka), legfeljebb rövidebb távon, ha a szélsőséges időjárás, vagy az élelemszerzés miatt szüksége volt rá.

Az őshonos hawaiiak a 18-19. században hatalmas mennyiségben gyűjtötték a moho fajok tollait, amit feltehetően rengeteg madár nem élt túl. A behurcolt állatok (polinéz illetve fekete patkány, indiai mongúz, házisertés, szarvasmarha, birka, kecske, házimacska) miatt kénytelenek voltak a magasabban fekvő erdőségek felé menekülni, de ott nem igazán voltak számukra alkalmas költőhelyek (odvas fák). Egy-egy szezonban általában egy-két fiókát neveltek fel, de a patkányok támadásai miatt hatalmas veszteségeket volt kénytelen elviselni a faj. Egyedszámuk az erdőirtások, a ragadozók (baglyok, patkányok, házimacskák, stb.), az idegen madarak által bekerült madárkórokozók és paraziták, illetve a szúnyogok által terjesztett fertőzések miatt – melyekre a hawaii madarak különösen érzékenyek voltak – számuk a 20. század első felére már a végletekig megfogyatkozott. Sajnos csak az 1960-as évek közepe táján kezdtek érdekükben védelmi intézkedéseket tenni. De addigra népességük olyannyira alacsony szintre zuhant, hogy már nem voltak képesek profitálni az erőfeszítésekből.

A végső csapást két hurrikán, az Iwa és az Iniki jelentette számukra, melyek sok idős fát elpusztítottak. Valószínűleg az utolsó pár egyik tagja (a nőstény) is az Iwa áldozata lett. A hímet 1985-ben látták utoljára: 1987-ben tett még egy utolsó próbálkozást a pártalálásra, gyönyörű hívóénekét ekkor lehetett utoljára hallani.

A zsebinyuszi

A kis erszényesnyúl (Macrotis leucura) egyike az Ausztráliában valaha élt erszényes állatoknak. A hímek 36-44, a nőstények 32-39 cm-esek voltak. Földbe vájt üregekben laktak, éjszakai életet éltek, rovarokkal, magvakkal, gyümölcsökkel, gombákkal táplálkoztak. Látásuk gyenge volt, szaglásuk és hallásuk viszont éles.

Fő ellenségeik a betelepített rókák és macskák, a ragadozó madarak, a monitor gyíkok és az erszényes ragadozók voltak. Sima, selymes szőrük miatt egykoron az emberek is vadásztak rájuk. És a behurcolt nyulakkal az élelemért és az odúkért folytatott kiélezett verseny sem könnyítette meg az életüket. 1931 óta nem láttak élő példányt a vadonban.